2015. október 31., szombat

Sötétkorszak (Plusz rész)

Sziasztok! Aki esetleg nincs benne a facebook-csoportban nem tudott erről, de pont úgy mint tavaly ilyenkor, hoztam egy elég hosszúra sikeredett plusz részt Zayn sötétkorszakáról. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és hagytok magatok után nyomot ♥

FIGYELMEZTETÉS! 

A rész tartalmaz: erőszakot, szexet, vért.
Saját felelősségre.
2012. október 31.
Pokol
Sok rabnak nehéz visszatérni a valóságba.
Üveges tekintettel meredtem a táncoló lényekre, akiknek kinézete aligha volt emberinek mondható. A sok piától ami az ereimben csörgedezett kezdtek kirajzolódni a démonfajzatok valódi kinézetei, nem pedig az Isten által kreált földi testek. Valamelyest elégedettséggel töltött el, hogy bennem volt valami emberi is. Sosem akartam ide tartozni. Ebbe a világba, ahol minden második sarkon szétmarcangolt, rothadt hús hever, a leszállt lelkeket meg újra és újra elégetik. A kastély mögött nap mint nap tökéletesen érződik az égett szag, a fülsértő sikolyokon meg röhögnek a pokolfajzatok. Őket ez teszi boldoggá. Ez, ha mások szenvednek, ha érezhetik, ahogy a fogaik alatt eltörnek a csontok, vagy épp a csupasz, nyálkás kezeik között roppantanak ketté valakit.
Én sem vagyok szent, de nem öltem meg senkit. Egyetlen élő, lélegző teremtménynek sem ártottam. Ott a pultnál ülve még nem tudtam hogy ez mennyire megfog változni.
Lehúztam a poharam alján lévő maradék alkoholt, aztán leugrottam a magasított székről. Ahogy megtettem ezt a lépést, egyszerre több magamfajta rontott nekem, kis híján leszakították rólam a pólót. Kimeresztettem a szemeimet hogy jobban lássam kik is akarják ma épp megbaszatni magukat.
A kurvákból kettőt felismertem, ezért tőlük amilyen gyorsan csak tudtam elhúztam, és a 3., ismeretlent vettem célba. Önelégült mosolya felkúszott az arcára, megbátorodva csimpaszkodott bele a nyakamba. Nem volt túl forró bőre, ebből meg automatikusan arra következtettem hogy ő is féldémon.
Durván préseltem neki a legközelebbi falnak, a démoncsaj vékony nyögései megcsak még jobban beindítottak. Úgy éreztem ha nem dugom meg, rögtön felrobbanok.
Feljebb rántottam az amúgy is picsalengető ruháját, majd kicipzároztam a nadrágomat. A farkam már lüktetett, így hatalmas megkönnyebbülés volt betolni neki. A lány mintha csak erre várt volna hátravetette a fejét, hegyes körmeivel végigkarmolta pólón át a hátamat.
Senki sem hederített ránk, vagy ha mégis egyszerűen tovább néztek. Ez itt normális volt, pont mint minden más. A démonok egyetlen dolog miatt szeretik az emberi testet: a szex miatt. A kínzásokon kívül ebben képesek még örömüket lelni.
Öblösen nyögtem ahogy újra és újra előrenyomtam a csípőmet, olyannyira gyorsan mozogtam hogy a féldémon a derekam köré fonta a lábait, s a hajamat kezdte tépni. A benne lévő ember miatt néha fájdalmasan felnyögött, de ez nem igazán érdekelt. Elakartam élvezni, majd továbbállni innen.
Egy utolsó tolás után belenyögtem az ajkaiba, aztán kihúzódtam belőle. A csaj lehunyt szemekkel emésztette az eseményeket, lábai remegtek, alig bírt földre állni. Mire kinyitotta látószervét már eltűntem.
Átverekedtem magamat az alkoholtól bűzlő tömegen, és kirontottam a Vöröslő szemek névre hallgató szórakozóhely ajtaján. A bordó homok váratlanul csapott az arcomba, telement vele a szemem, sőt még az orrom is. Nem tudtam visszafojtani a köhögési ingeremet,  a falnak támaszkodtam, úgy vártam hogy elmúljon.
Hunyorítva bámultam az előttem elszáguldó pokolkutyákat akik az iménti porfelhőt okozták. A sátáni teremtmények alig bírtak meglenni egymás mellett. Hol az egyik ugrott kegyetlenül a másiknak, hol a másik. Egy fiatalabb állatra pont a lábaim előtt támadtak rá ketten, és tépték le csupasz, fekete bőréről a húst.
- Mi a szar... - dörzsöltem ki szempáromból a homokot.
Két suhintással a szemben lévő fáknak vágtam a szerencsétlen kisebb támadóit, akik azon nyomban élettelenül lehullottak a földre.
Semmi sem volt világos előttem. A pokolkutyák rendkívüli teremtmények, sosem kergülnek meg, és mindig kijönnek egymással.
Körülnéztem a kietlen tájon, a futó lények már rég messze kerültek tőlem. Egyedül a kínokkal teli, visszhangzó vonításokat hallottam.
Elmerengve bámultam továbbra is a távolba, így hirtelen jött a hozzám szóló mély hang.
- Zayn.
Felhorkantam az apám hangját meghallva, alig akartam megfordulni. Ha keres az vagy azért van mert a drágalátos Lucifere akar valamit, vagy azért hogy ellenőrizzen. Sosem tetszett neki hogy én Nina-val ellentétben ha tudtam ellent mondtam neki. Utáltam, amiért születésem után idehozott, holott nagyon jól tudta hogy nem tudok majd kimenni. 6-7 évesen olyan borzalmakat éltem át és láttam ami még egy félig démon gyereknek is sok.
- Mi bajuk a kutyáknak? - kérdeztem.
- Pont ezért kereslek, segítened kell.
- Hát hogyne. - fordultam vele szembe. - Mi másért?
- Nincs időm vitatkozni veled. - emelte fel a hangját. - Valami történt, a kutyák a kapu felé tartanak, és mint láttad megkergültek. Utánuk kell mennünk.
- Minek? Nem tudnak kimenni, innen senki sem tud, mi közöm nekem ahhoz hogy a Sátán dögei megkergültek?
Apám arca ekkor megváltozott, eltorzult, s szemeinek színét befestette a feketeség. Mindössze a kisujját mozdította, de én ekkor már a földre zuhantam a koponyámba maró fájdalomtól. Hörgő hangokat kiadva igyekeztem talpra állni, azonban ahányszor ez sikerülhetett volna, visszataszított.
- Most azonnal utánam jössz! - ordított.
Úgy állított fel, majd lökött egyet rajtam az elméje segítségével mintha valami kötélen ráncigálható baba lettem volna. Rohadtul a fejembe szállt a méreg, forrt az agyvizem és az apám megölésének több ezer módját is lejátszottam magamban egyetlen perc alatt.
Egészen az őrjöngő pokolkutyákig vonszolt el magával, ahol aztán olyat látott amitől megfeledkezett rólam. Újra én irányítottam saját magamat. Egytől egyig, az összes lény holtan hevert a kapu előtt. Kiakartak menni, csak a láthatatlan fal visszataszította őket, s mindezt olyan sokszor próbálhatták meg hogy az a vesztüket jelentette.
De miért lettek ilyen ostobák?
Míg apám letablózva leguggolt a szétégett állatokhoz, én a kapuhoz lépkedtem. Éreztem, hogy valami megváltozott. Összeráncolt homlokkal nyújtottam át a kezemet a vasrácsokon, s már vártam hogy az elektromosság visszacsapjon, csakhogy nem ez történt.
Átbírtam lépni a kapun. 18 év után először.
Apámra lestem, aki épp megtapintotta az egyik fekete állatot, s erősen gondolkozott. Holott én már tudtam mi az oka. A fal ami elválaszt a földi világtól valamilyen oknál fogva leomlott, ezt pedig a kutyák megérezték. De akkor ők miért nem tudtak kimenni?
Feleslegesen gondolkoztam volna ezen, az eszemet teljesen ellepte a vágy ami a szabaduláshoz vezet. Kirontottam a kapun. Olyan gyorsan akartam eltűnni onnan amennyire csak lehetséges, hogy ne érjen utol az apám. 
- Zayn! - mennydörögte, és utánam lendült.
Csakhogy ő nem tudta átlépni a kaput.



2012. október 31.
New York
Az ismerős rossz jobb, mint az ismeretlen.

Olyan sok ideig futottam a semmiben, hogy azt hittem valaki csak tréfát akart űzni belőlem, és nincs is semmiféle kijárat. Aztán mintha valaki meghallotta volna nem túl szép szavaimat, egy szempillantásnyi hófehér fény után egy teljesen másik helyre kerültem. Elképedve néztem fel a fekete égre, melyen több millió apró, csillogó pont villódzott. A hőmérséklet is más volt, meg az illatok. Nem a rothadó húst, vagy épp az alkoholt éreztem, hanem valami kellemeset. 
Kimentem a két ház közüli keskeny résből, s akkor olyan került a szemeim elé hogy legszívesebben visszahúzódtam volna a falak közé. Rengeteg ember mászkált az utcákon, az úttesten száguldó autók meg olyan gyorsan mentek hogy mindössze a lámpájuk piros, elmosódott fénye látszott a levegőben. Minden ismeretlen volt számomra, ráadásul arról is megfeledkeztem hogy én hogy maradtam eddig életben. Lent más volt, ott az orrom alá voltak dugva a félig holt emberek, de itt mégis meddig bírtam volna ha elfogy az energiám? Egy csomó dologra nem gondoltam amikor feljöttem.
Megráztam a fejem, hogy kissé lenyugodjak, és megindultam valamerre. Gyanakodva néztem minden egyes emberre aki végignézett rajtam. Akikkel eddig találkoztam mind gyilkosok, rossztevők voltak, hiszen a Pokolba kerültek. Életemben nem láttam még jó embert. Sőt, a húgomon kívül senkit sem aki jó lett volna. Akár ember, akár valamilyen pokolbéli lény.
Annyira pörgött az agyam, hogy legszívesebben lehúztam volna megint valami erős piát hogy lenyugodjak, hogy valahogy lenyugtassam a bennem tomboló rohadt adrenalint.
Így hát koncentráltam, és kerestem valami hangos helyet. 
Egy kívülről lepukkant épületből hallatszott a leghangosabb zene, melynek a bejáratánál két, fekete ruhába öltözött bitang nagy pasi állt. Mit sem tudva akartam elhaladni mellettük, arra egyáltalán nem számítottam hogy visszarántanak.
- Mégis mit képzelsz, öcsi? - horkant fel röhögve az egyik - Fizetned kéne.
Felbaszott a lekezelő stílusa, az undorító vaskos kezei meg még akkor is az alkaromat szorították. Sosem a nyugodt természetemről voltam híres. Fél mozdulattal kicsavartam a férfi kezét, míg a másikat elrepítettem az ajtó elől. Egyenesen a közeli konténernek csapódott, a fejét meg valószínűleg beverte, mert nem kelt fel amikor bementem az ajtón.
Semmi bűntudatod nem éreztem. Utáltam ha az utamat állják, főleg ha ezzel a kibaszott fizetéssel jöttek. Minden második embernek dollárjelek lebegtek a szemeik előtt.
Arra számítottam, hogy belülről is olyan igénytelen lesz a hely mint kívülről, de tévedtem. A pokolbéli szórakozóhely szöges ellentéte volt ez. A földszinten fényárban úszott minden, még a padló is végig színes kockákban világított. Rengetegen táncoltak, mégsem volt zsúfolt a hely, ahhoz képest hogy még a boxok is tele voltak. A falak és a bútorok hófehér színei bántottak a szemeimet, hiszen az egyedüli színek amikkel eddig találkoztam az a fekete, meg a bordó voltak.  
Az emberi lányoktól kirázott a hideg, a hangos zene ellenére hallottam az ereikben süvítő vért, s a szívveréseiket. Egyenesen bódító volt ilyet érezni. Az italok helyett kiszúrtam magamnak az egyik sarokban ácsorgó csajt. Szőke göndör fürtjei lehullottak piros, szűk ruhájára, melynek kivágott eleje tökéletes rálátást adott a melleire. Akaratlanul mordultam fel, emberi szükségleteimben felbukkant megint csak a szex.
A szöszi elmosolyodott amikor meglátott, még jobban kéretve magát nekidőlt a falnak, s keresztbe fonta a kezeit. 
Ahogy odaértem megragadtam vékony testét, és teljesen magamnak húzva ízleltem meg az ajkait. 
Szíve hevesen verdesett mialatt csókoltam, olyan dolgokat tapasztaltam amik teljesen más szempontból világítottak rá a dolgokra. Neki vannak érzései, nem egy cseszett démon aki leszarja ha ott hagyom dugás után. 
Elakartam szakadni tőle, mégis inkább inni mentem volna, de akkor ujjait a hajamba csúsztatta, s megharapta a számat. 
Elködösítette azt a kicsi megmaradt józan eszemet is ezekkel a mozdulatokkal. Nem tudtam megállni.

2012. november 10.
New York
Én jó akartam lenni, mégis legyőzött a démonom.
Egy sötét sikátorban kuporogva karmoltam a betont, meg sem éreztem hogy mennyire megindult a vérzés a körmeim alól. Szemeim vérben forogtak, s minden egyes kisebb nesz úgy hasított át a fejemen mintha kínoznának. Őrjítő sikolyokat hallottam, amik egyetlen szóval vegyültek: ölj.
Durván belevágtam a betonfalba a fejemet, hörgő hangokat kiadva próbáltam kontrollálni magam.
Az utóbbi napokban megromlott a helyzetem. Egyre többször vette át a hatalmat felettem a démoni énem, sokszor akaratlanul kábítottam el lányokat az energiáért. De már nem csak arról volt szó, nem tudtam uralkodni magamon, egyre csak azt éreztem hogy ölnöm kell, vagy meghibbanok és kivéreztetem saját magamat.
Újabb sikoltások támadták meg a koponyám. Természetellenes pózba görnyedtem, a szemeim csípni kezdtek, majd a sötétséget átvette a vörösség. Mindent tisztán láttam a sikátorban, még az épp arra járó patkányokat is.
Küzdöttem saját magam ellen, ordítottam, de már semmi sem használt.
A fájdalom megszűnt, s láttam magam előtt a démoni lény önelégült képét.

2012. december 14.
Reedville
Ha egyszer ölsz gyilkos vagy, ha milliókat, király.
Vicsorogva néztem a fehér hóra spriccelő vért, teljesen magába kebelezett a rángatózó ember mivolta. Egyszerre töltött el energiával és erővel, boldognak éreztem magam tőle.
Végignéztem eltorzult, kihegyesedett körmeimen, majd egy utolsó mozdulattal elvágtam a férfi torkát. Abban a pillanatban visszahúzódott a gyilkos testrész, s az ínyembe is a fogak, holott azokról még vér csepegett. Egy ideig még belebámultam az üveges, fennakadt szemekbe, aztán belegurítottam a tóba a testet. Hivatalosan is magaménak tekintettem annak a multimilliárdos fasznak a házát.
A levegőt fagyosnak kellett volna hogy érzékeljem, ám ehelyett akkora forróságot éreztem hogy legszívesebben az egész éjjelt kint töltöttem volna a hóval borított földön. Nem mintha nem tehettem volna meg, de rohadtul nem hiányzott hogy újra a nyakamra jöjjön Isten csatlósai közül valamelyik, és megpróbáljon végezni velem. Normális esetben simán kinyírt volna egy félvér is, csakhogy a gyilkolás olyan szinten megerősített hogy egy ízig-vérig angyalt is legyőztem volna. Legalábbis, úgy éreztem. 
Mire a gondolataim végére értem, már az óriási házban voltam. Még éreztem az áldozatom szagát a levegőben, s ha jobban koncentráltam akkor a vitrines szekrényből áradó alkohol illata is keveredett vele. Olyan könnyedén találtam rá a piára mintha már ezer éve itt élnék.
A whiskey-be néha-néha belekortyolva jártam végig az épületet. Az agyonfogdosott papírokon, meg a golyóstollakon kívül más kapcsolata nem volt a pasinak. Sehol egy családi fotó, egyedül a munkájának élt a fickó. Nem csodáltam, hogy akkora vagyonra tett szert.
Az egyedüli személy akinek hiányozhatott az a főnöke.
A nappaliban leheveredtem a kanapéra, s fejemet hátravetve néztem fel a fehér plafonra. Egyszerre több gondolat futott át a fejemen. Belegondoltam abba, hogy mivé lettem, na meg abba hogy nem éreztem bűntudatot. A kettő nagyon nem volt logikus így együtt, de a logikus gondolkodás sosem volt az erősségem. Utáltam, ha elhalmozódnak a gondolataim. Azóta főleg, amióta megöltem az első embert.

2013. február 1.
Reedville
A számtalan kioltott élet mellett akkor éreztem először bűntudatot.
Mit sem sejtve arról hogy ki ő, úgy hoztam magammal a házba az egyik közeli szórakozóhelyről. Ugyan kellett neki egy kis kábítás, de őt szúrtam ki a tömegben, és hülye lettem volna otthagyni.
Először nem szándékoztam megölni, egyszerűen csak szórakozni akartam vele egy kicsit, azonban tiltakozni kezdett. Ő volt az első lány aki ellenállt nekem, ez pedig nagyon nem tetszett. Durvábban szorítottam a falnak, s vékony derekát átfogtam hogy véletlenül se tudjon megmoccanni.
- Még egy esély, cica. - mosolyogtam rá kevésbé türelmesen.
- Mocskos démon! - emelte fel a hangját.
Felkészületlenül ért barna szemeinek magabiztossága, mely félelemmel keveredett. Egy kicsit enyhült csak a szorításom, ő mégis lecsapott a lehetőségre, és a bejárati ajtó felé kezdett futni.
Bokájánál taszítottam le újból a földre, a méreg a fejemben egyre inkább terjedt ezúttal hogy szökni akart.
Ráültem a derekára, csapkodó kezeit meg a padlóhoz szorítottam.
- Honnan tudsz te a démonokról? - hördültem rá fenyegetően.
Egész teste megremegett, kipirult ajkaival szólni próbált.
- Így-is úgy-is megölsz, nem? - nyögte félve. - Akkor nem mindegy?
- Végülis... - gondolkoztam el a csaj arcát bámulva. - De még nem.
Ahogy ez a mondat elhagyta a számat, lehajoltam a hidegtől hűvös ajkaihoz, és durván csókolni kezdtem. Akarata ellenére dugtam át nyelvemet összepréselt száján, növekedő körmeimet meg a csuklójába vájtam, jelezve hogy engedje el magát. Vér csordult ki a testrészből.
Sós könnyei leperegtek az arcán, mellkasának fel-le emelkedése sűrűbb lett. Zokogni kezdett.
- Ké-kérlek... - könyörgött, amikor megszakítottam a tevékenységemet.
Fekete szemfestéke elmosódott, többé már nem küzdött, és nem volt magabiztos. Olyannyira tisztában volt azzal hogy megfogom ölni, mint amennyire Én.


2013. február 5.
Reedville

A tetoválások közlik azt, ami kikívánkozik belőlünk. Vagy elrejtenek olyasmit, amihez másoknak semmi közük.


Bármilyen undorító dolgokat követtem el a két év alatt, nem egy papírfecnire, vagy épp egy naplóba jegyeztem fel mint amit a földi emberek tenni szoktak, hanem a bőrömre. A bennem rég elveszett fiú irányította ezeket a lépéseket, azt akartam hogyha visszatérek emlékeztessen a szörnyű tettekre, hogy legalább egy kicsit szenvedjek ha rájuk nézek. Egyenlőre még hidegen hagytak, viszont az a lány megölése után kötelességemnek éreztem hogy tű alá feküdjek.

- Mit mondtál, mi legyen? - hajolt felém a hagymától bűzölgő pasas.

A gyomorforgató illatot kétszeresen éreztem, nem sok kellett ahhoz hogy ledugjak a férfi torkán valami mentolos cuccot, vagy épp egy kést. 

Feljebb tornáztam magamat olyannyira hogy a szemeibe tudjak nézni, s elkomorodtam.
- Valami olyasmit amit te akkor tetoválnál magadra ha hidegvérrel megöltél volna egy gyönyörű lányt. - mosolyodtam el a végére, ugyanis tetszett az elfehéredett arckifejezése.
Gyorsan reagáltam amikor a mellette lévő mobiljához nyúlt, a körmeim kiélesedtek, bőrébe belemarva akadályoztam meg hogy olyat csináljon amit megbánna később.
- Mi a szar... - sziszegett fájdalmasan.
- Vagy megcsinálod a tetoválást, vagy helyet cserélünk. De az nem lesz szép, hidd el.
Remegő végtagokkal bólintott rá az ajánlatomra, ám azon nyomban ahogy hanyatt feküdtem belém állította a tűjét, és felmarkolva a telefont, futni kezdett.
Röhögve húztam ki a mellkasomból a fémdarabot, egy kézlendítéssel pedig becsaptam előtte az ajtót. A kövér fazon malacot megszégyenítő módon visított fel, azzal fenyegetett hogy felhívja a rendőrséget.
- Ugyan már. - forgattam meg a szemeimet unottan. - Mire a kisujjad mozdítanád már halott vagy.
Csend telepedett a helyiségre, mindössze csak a szapora lélegzetvételeit hallottam, meg szívének össze-vissza dobogó ritmusát. 
- Még egy esélyed van. - léptem közelebb hozzá, mire ő nekipréselődött a faajtónak. - Megcsinálod menekülés nélkül, vagy egy ép bőrfelület sem fog maradni rajtad.
Körülbelül 10 másodperc gondolkodási időt adtam neki, de semmit sem reagált úgyhogy nem maradt több választási lehetősége.
Lesajnáló sóhajomat követően a pasas szívére koncentrálva ökölbe szorítottam a kezemet, az meg nyomban összeesett. Mellkasát markolászva fetrengett a földön, szájából fülsértő nyögések törtek elő, az elfeketedett vérrel együtt. Nemsokára megszűnt belsőszervének dobogása.
Az a sok tetováló ember közül, ez játszotta el egyedül a türelmemet, a többit mind életben hagytam.
Körülnéztem a fertőtlenítők, a tűk, és a festékek sokasága között, majd mintha tök természetes lett volna az hogy saját magamnak akartam megcsinálni, a kezembe ragadtam az egyik szerszámot.
Egy ideig üres fejjel bámultam a tükörképemet, majd órák múltán a mellkasomon díszelgett a vörös rúzsnyom, meg az ahhoz tartozó két szárny.


2013. augusztus 22.
Reedville
Nem volt rosszabb, mint rádöbbenni az igazságra.
Hatalmas robajjal tört be a bejárati ajtó, s eddigi nyugalmi helyzetem odalett. Félrelöktem a nyaktól lefelé vérző csajt, aki remegve próbált a nappalin keresztül elkúszni a kijáratig. Nem adtam neki sok időt, mire odaért volna elvérzik.
Legnagyobb meglepetésemre egy rég nem látott ismerős arc állt a küszöbön, majd ahogy meglátott nekem rontott. Szemöldökeim az egekbe szaladtak ahogy kitértem az ütése elől, és hogy megelőzzem a további támadásait, jobb kezemmel körbefontam a tarkóját, aztán a falnak szorítottam a fejét.
Hallottam hegyes fogainak csattogását, a harag meg olyan szinten tombolt benne hogy a kidagadó erek vöröslöttek rajta.
- Mia a fasz bajod van?! - ordítottam rá a féldémonra, de mintha meg sem hallotta volna.
Kifordult a szorításomból, karmaival meg akkora mély sebet ejtett a mellkasomon hogy a pólóm átszakadt, a vér meg szétspriccelt a helyiségben. Fájdalmas nyögés kíséretében ereszkedtem térdre, az indulataim előtörőben voltak.
- Megölted! - hörögte felém kerekedve.
A fejem nagyot koppant a padlón, érzékeltem a koponyám ropogását a kemény metlakival egyetemben. Kénes vérem íze megtöltötte a számat, köpködve igyekeztem elűzni a kellemetlen ízt.
- Elég sok mindenkit megöltem. - mosolyodtam el gunyorosan.
Bármennyire is vesztésre álltam Lee-vel szemben, eszem ágában sem volt azt mutatni hogy gyenge voltam.
- Mire vársz? - tárom szét a kezeimet - Ölj meg, tessék.
- Bárcsak megtehetném. - sziszegi, szemei vérben forognak. - De nem azért küldtek ide.
Számíthattam volna a nyakamba szúródott injekciós tűre, melynek hatására összerándultam, látásomat meg fokozatosan veszítettem el.

2013. augusztus 23.
Pokol
Ha olyan tüzet oltasz el amit te gyújtottál, azért nem jár dicséret.

Fájdalom nyilallt az egész testembe ahogy magamhoz tértem, összerándultam a kínzó érzéstől - már amennyire tudtam.
Értetlenül emeltem fel a fejemet, és pillantottam meg láncokra vert végtagjaimat. Az izzó vas körülcsavarodott a csuklómon, míg a bokáimon szintén. Ki voltam lógatva mint egy darab hús, teljesen tehetetlen voltam.
S ha ez nem lett volna elég, a bűntudat amit eddig egyáltalán nem éreztem olyan szinten elhalmozta a szívemet hogy majdnem elhánytam magamat. Újra hallottam a megölt emberek sikolyait, láttam magamat ahogy kőszívűen kioltom az életüket. Főleg azét a lányét.
Ismét felpillantottam telefirkált karjaimra, melyek felerősítették az előbb jött szörnyűségeket.
Mindenem remegett a dühtől, a bűntudattól, és a fájdalomtól. Forró verejtékemtől égett az arcom, lihegtem a sokktól.
Képtelen voltam elfogadni amit tettem. Hangosan felüvöltöttem hogy felvonjam magamra a figyelmet, azt akartam hogy olyan büntetést kapjak amilyet ezelőtt soha senki. Nem akartam ártani jó embereknek, de az a kibaszott démon, a másik felem erősebb volt nálam.
Addig-addig ostromoltam magamat egyedül a kelepcében, mígnem végül, hosszú percek múlva megnyikordult egy ajtó. Bordós fénycsík vetült be a helyiségbe, ám rögtön el is tűnt.
Hunyorogva néztem a felém közeledő alakot, de valójában már tudtam ki közeledik. Hatalmasat nyeltem.
- Zayn Malik. - kezdte - A féldémon, aki közel 2 év alatt 432 ember életét oltotta ki. Még megis dicsérnélek, ha ezek a lelkek egyenesen a Pokolba jöttek volna. De nem! - emelte meg a hangját, mire én összeszorítottam a szemeimet. - Te a kis különc, úgy döntesz felszöksz az emberi világba hála annak hogy pár kis csaj halloweenkor szeánszot akart tartani, de rossz abrakadabrát motyogtak el, és kinyitották a Pokol kapujának egy részét! És tudod, miért sikerült 3 gimnazistának végrehajtania egy ekkora varázslatot? Mert köztük volt az, aki a kulcsa Azazel kiszabadításának. Miféle véletlenek, nem gondolod?
Teljesen összezavarodottan nyitottam ki a szemeimet, s akkor már tisztán láttam Lucifer emberbőrbe bújtatott alakját. Mire akart kilyukadni?
- Miért mondod ezt el nekem?
- Mert van egy ajánlatom számodra.
Maga felé kezdi húzni a láncaimat, így jobban a húsomba vájnak. Felszisszenek a fájdalomtól.
- Nem öllek meg, ha idehozod nekem a lányt. Derítsd ki ki az, és rabold el.

2015. május 19., kedd

Quiz-time!

Sziasztok megint:) Nem tudom hogy esetleg azt, aki nem reagált hogy érintette a blog befejezése de remélem azért nem okoztam senkinek csalódást.
Itt is lennének a szabályok: A 10 kérdésre a választ a vancsikvanessa@gmail.com e-mail címre várom, 2015. május 31-ig. 
Azok közül a személyek közül akik hibátlanul válaszolnak mindegyikre kisorsolom a képen látható karkötőt, és postázom:) Sok sikert xx

Kérdések:
1. Lee miért akart bosszút állni Zayn-en?
2. Ki Lilith?
3. Hogyan tudja meg Zayn hogy Gwen az a lány akit el kell rabolnia?
4. Hova menekülnek, miután Gwen megszökik a Pokolból?
5. Mit szimbolizál a vörös kendő?
6. Mit jelent az ha valaki eladja a lelkét?
7. Hogy hívják a legelső Féldémont?
8. Zayn mikor látja meg először Gwen-t?
9. Mire képes a Forrás?
10. Lucifernek miért kellettek az áldozatok?

2015. május 18., hétfő

Epilógus

Ami volt, elmúlt. Ami lesz, legyen.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi történik egy olyasvalakivel a halála után aki nem ember. Mondák szerint a rossz emberek lelke a Pokolba száll, míg a jóké a Mennybe. Mi van azokkal, akik egyik helyre sem kerülhetnek fajtájuk miatt? Egyszerűen csak megszűnnek létezni? Azt hittem sosem fog ez engem érinteni, most mégis itt vagyok a nagy feketeségben előttem egy ajtóval. Teljesen egyedül. Nem tudom hová vezethet, és azt hiszem már elmondani sem fogom tudni az igazságot. Hófehér kezeim remegnek amint megérintem a fémes felületet, de hirtelen mögém lép valaki, s reszkető kézfejemre csúsztatja sajátját. Felismerem illatát, felsőtestéből áradó forróság nyugalmat ad nekem. Kicsordul egy könnycsepp.
-Mi van odabent? - kérdem, azonban tudom hogy nem tud rá választ adni.
-Derítsük ki.
-Együtt?
-Együtt.
S az ajtó kitárul.



Hát, én nem is tudom hol kezdjem tényleg. Mindig ilyen bajban vagyok ahányszor befejezek egy blogot, de úgy vélem ezt a legnehezebb elengedni. Gondolkodtam egy esetleges folytatáson is, de ahogy magamat ismerem úgyis csak az lett volna belőle hogy egy idő után kifogyok és nem bírom folytatni - ezt elszerettem volna kerülni. Az viszont lehetséges, hogy a Halloween-i plusz részhez hasonlóan időközben töltök még fel ilyeneket, persze csak ha szeretnétek:) 
Nagyon szépen szeretném megköszönni mindenkinek, akik támogattak és megmondták az őszinte véleményüket a történettel kapcsolatban. Voltak gyengébb napjaim, amikor a rész is összecsapottabb lett, amiért szégyenlem is magam de ettől eltekintve ti velem maradtatok.
2014. augusztus 10 óta 60 rendszeres olvasóra tettem szert, 35000+ oldalmegjelenítésre, összesen 173 kommentre,  29 facebook-csoportos tagra 9 Díjra, és 2 db oklevélre :') ♥ 
Be kell valljam, amikor elkezdtem ezt az egészet nem hittem volna hogy ennyien fogtok érdeklődni utána, végülis elég sablonos lett a kezdés, és azt hittem ráuntok, de nem így lett amiért megint megérdemlitek a Köszönöm szót. Lesz az epilógus után egy kis kvíz, amit ha valaki hibátlanul kitölt megnyerhet egy 1D-s karkötőt. Természetesen ha több hibátlan válasz érkezik, sorsolásra kerül a sor:) Remélem majd minél többen kitöltitek. xx



Well, nem tudom hogy például az indiai emberek mit értettek a blogból, de meglepett hogy ennyi országból kattintottak rá a linkre:D :
Amit még elszeretnék mondani az az, hogy természetesen nem hagyok fel az írással, sőt a következő blogom története már ki is alakult a fejemben de egy kis időre visszavonulok hogy megírjak egy pár részt előre. Számíthattok megint a drága démonokra, a természetfelettire xx. Minden jót mindenkinek, és még egyszer köszönök mindent:))♥


A The Victim hivatalosan is befejezett.

2015. május 17., vasárnap

40. Rész - Először...és utoljára

Sziasztok! Tudom, hogy rég írtam már ide a részek elé, de nagyjából facebook-csoportban folytak az események - most viszont elmondom, hogy ez lenne az utolsó rész. Jézus, de fura ezt kimondani, hiszen ez a történet szinte végigkísérte az 1. középiskolás évemet, és nagyon a szívemhez nőtt. Na, de ezt a holnap kikerülő epilógusnál részletesebben kifejtem, ugyanis rengeteget köszönhetek Nektek. Jó olvasást guys :) ♥
Ajánlott zene
A szerelem démon, és Ő az, akiért elindult.
-Ne kényszeríts erre! Nem akarok emlékezni! Engedj el Zayn Malik, komolyan mondom.
Nagyobb erőfeszítéssel mocorgok alatta, ő viszont egy tapodtad sem mozdul. Nem bírnám elviselni a tényt hogy megöltem Luke-ot ha legyűrném a szívtelen démont aki most vagyok. Én nem vagyok Zayn, nem vagyok féldémon. Egész lényem démon lett. Hogy kérheti így azt hogy győzzem le?
Idegeim teljesen elpattannak, a látásom megváltozik, szemeim szúrni kezdenek. Mindent pirosban érzékelek, mintha egy sötétben látó szemüveget húztam volna retináim elé. Attól tartok, látószervem feketében úszik. Magasba lendítem testem mellett heverő kezeimet, s hogy egy kis időt nyerjek magamnak arrébb taszítom a rajtam ülő féldémont. Azonnal kapok az alkalmon, felpattanok, egyenesen az ajtóhoz rohanok - de az becsapódik előttem, és bárhogy rángatom a kilincset nem nyílik.
-Baszd meg... - sziszegem az idegtől felforrósodott fejjel.
Megdermedek mikor testével hozzám préselődik, beszorulok a fal és közé. Már végképp képtelen vagyok mozogni. Halkan szitkozódok, szorosan hunyom le szemeim hogy véletlen se veszítsem el magabiztosságomat. Nem akarok újra érezni, nem akarok szembe nézni a tettem következményével. El akarok menni Luciferhez, azt akarom hogy öljön meg - ez minden.
-Komolyan ennyit jelentettem neked? - kérdi, hangja megbicsaklik.
-Te ezt nem értem tetted! Magadért! Nem akartál egyedül maradni! Zayn, én készen álltam meghalni, és te nem hagytad. Fogalmam sincs hol voltál amikor szükségem volt rád, de az biztos hogy nem velem! Talán ha ott vagy könnyebb lett volna feldolgozni azokat amiket Lucifer tett velem, és nem...
Nem bírom befejezni a mondatomat, mert durván magával szembe fordít vállamnál fogva, kényszerít hogy rá nézzek. Erei kidagadnak a nyakán, gyorsabban veszi a levegőt. 
-Száműztek a kibaszott Pokolból! Felkutattam a fél világot hogy megtaláljam az Első féldémont, hogy megtudjam hogyan menthetlek meg! Az életemet kockáztattam érted, visszajöttem ide, szembeszálltam 16 db griffel akik kis híján széttépnek ha Nina nem jön utánam! Meghaltam volna érted, és a fejemhez vágod hogy magam miatt tettem mindezt?!  
Kiakadása végén teljesen letablózva nézek a feketeségbe, amikből könny folyik. Zayn démonja sírna? A démon? Hangosan nyelek egyet, lassan csúszok le a földre. Még így, ezzel a teljesen másmilyen énemmel sem bírom feldolgozni a hallottakat. Zayn halálának a gondolatára megváltozik bennem valami - bűntudatot érzek.
-Megígértem neked valamit. - suttogja maga elé nézve, majd kikerül engem, és az ajtó kilincséhez nyúl - Sajnállak, hogy képes voltál arra gondolni hogy magadra hagytalak.
Ahogy kilép az ajtón, és annak csapódása beteríti a szobát minden rámzúdul. A bennem felhúzott fal leomlik, olyan kegyetlenül csap képen hogy összerezdülök ültömben. Hát ilyen szörny lennék érzések nélkül? Megöltem Luke-ot, Zayn fejéhez meg olyan dolgokat vágtam amiket soha nem érdemelt volna meg. Istenem, Luke...
Kezeimmel mellkasomhoz kapok, mintha így tudnám szabályozni szívem heves dobbanásait, pedig valójában nem. Látószervemből kicsordul az első könnycsepp, testemen meg villámcsapáshoz hasonló érzés fut végig. Felkiáltok, démonom után eredek még mielőtt késő lenne.
Remegő végtagjaim miatt olyan erővel ragadom meg a kilincset és nyitom ki a nyílászárót, hogy az kitörik a félfából. Az mögött viszont nem az vár amire számítok: 2 felhőkarcoló démon áll előttem, mögöttük Zayn a földön fekszik, középen pedig épp az egyik szörny döf egy injekciós tűt a nyakamba, én meg nyomban elájulok.


Hirtelen szeretnék felkelni, ennek hatására viszont a vaslánc visszaránt, nekicsapódok a kemény falnak. 
-Zayn? - nyögök fel, megrázom mozdulatlan testét hogy térjen magához.
Én nem ezt akartam. Az volt a célom hogy engem öljenek meg, de most belekevertem Őt is. Mindent elbasztam, túlságosan átadtam az irányítást a démonnak, mégcsak nem is akartam küzdeni ellene. A legrosszabb az egészben az hogy még mindig itt van, és itt is marad.
Hangokat hallok közeledni a szűkös cellánk felé, az egyik különösen ismerős: mély, rekedt, fenyegető. A méreg és a félelem egyszerre öntik el az agyamat, automatikusan felhúzom mellkasomhoz a lábaimat, mintha így tudnék védekezni Lucifer elől. Léptei egyre hangosabbak, s oly gyorsak hogy érzékelem borzalmas haragját.
-Most hagyj magamra. - mennydörgi az eddig mellette sétáló démonnak, majd két kezével rámarkol a rácsokra.
A zörejre Zayn is magához tér, ugyanúgy jár mint én - felakar kelni, de a láncok akadályozzák.
Egy pillanatra összekapcsolódik tekintetünk, ebben a pillanatban pedig minden erőmmel azon vagyok hogy lássa rettenetesen megbántam mindent amit tettem, mondtam. Szája megremeg mialatt hátraveti a fejét, annak koppanása visszhangzik a helyiségben. Lesütöm a szemeimet.
-Te büdös kurva. - ordít kikelve magából, a vas elhajlik. - Megpróbálod megölni magad, démonná válsz, és megölöd a fiút is?! Élvezd ki ami még hátra van abból a kibaszott életedből. - ezúttal féldémonomhoz fordul, kinek arcáról lehetetlen leolvasni bármit is. - És te? Száműztelek, el kellett volna takarodj örökre, erre visszajössz és démonná változtatod a kulcsot a hatalmamhoz? Ahhoz hogy a Pokol átvegye a hatalmat a Föld felett?
-Rácsesztél. - vágok neki vissza, de nyomban meg is bánom. Durván ráharapok a nyelvemre, érzem véremnek új, kénes ízét.
A sátán arca elborul, lepattintja a lakatot a helyéről, és nekem ront. Felszisszenek ahogy egyik kezével, nyakamnál fogva emel fel a fal mentén, másikkal meg Zayn-t tartja a földön hogy ne tudjon semmit sem csinálni.
-Hogy mondtad?
Fejem vöröslik a szorongatástól, semmit sem bírok kinyögni, olyannyira elszorítja a hangok útját.
-Én is így gondoltam. - lejjebb viszi hanglejtését, én pedig megkönnyebbülök ahogy visszadob a betonra.
Fájlalva simítok végig a nyakamon, mely jelen másodpercben jéghideg.
-Ölj csak meg, engem az nem érdekel, pont az a célom. De őt...
Lucifer erőltetetten felröhög, még mielőtt befejezhetném amit szeretnék mondani.
-Szerinted ez ér valamit? Ennek a félvérnek muszáj meghalnia. Szégyent hoz mindenkire.
-Csak az böki a csőröd, Lucifer, hogy ismeretlen számodra az erőm. - gunyoros félmosoly jelenik meg az arcán, úgy viselkedik mint akit nem érdekel a sorsa - de én tudom hogy mindez csak színjáték, amiben nagyon jól alakítja a szerepét. - Tudod, gondolkodtam, és az után erősödtem meg, hogy Lilith-tel kerültem szembe. Mondd csak, a kislány nem teljesít gyengébben mint szokott? Nem gondolod hogy többen fordulnak ellened, nem gondolod hogy Lilith szándékosan nyújtott át egy kicsit az erejé...
-Elég! - csattan fel, látószerve már-már vörösben úszik.
Elnyílt ajkakkal vizslatom Zayn teljesen elégedett arcát, igyekszem feldolgozni amit hallottam. Lilith a mi oldalunkon állt volna? Hihetetlennek tűnik, mégis ez az egy magyarázat lehet rá. Zayn valóban  az után erősödött így meg hogy akkor a tetőn szembekerültünk vele. Mindketten eszméletünket vesztettük, nem tudhatjuk mit tett még utána a fehérszemű.
Ha meghalok, legalább tudom hogy nem mi vagyunk az egyetlenek akik megakarják állítani a Pokol Urát.
Az ördög idegennyelven kiált hátra, s miután ezt megteszi visszatér az a kettő pokolfajzat akik idehurcoltak minket.
-Hozzátok őket. Vége a játéknak.

*

Fogalmam sincs miféle helyre hurcolhattak minket, semmit sem látok. Tapintásból ítélve a falak fából lehetnek. Most megfognak ölni minket? Ez a kérdés a fejemben valójában kijelentésnek hangzik.
Szabad utat engedek démoni érzékeimnek, azok segítségével találok rá a szoba másik felében elhelyezkedő Zayn-re. Óvatoskodva érek hozzá, szavak nagyon nehezen hagyják el a számat.
-Saj...
-Ne sajnáld, Gwen. - emeli rám tekintetét - Én tettem ezt veled. Ne mondj többet.
Kezeit körém fonja, úgy ölel magához s csókol meg ahogy eddig még soha. Ezekben benne van minden: a megbánás, a fájdalom, a küzdelem - minden amit eddig átvészeltünk együtt.
Váratlanul lángok csapnak fel körülöttünk, megvilágítják az eddig alig látható helyet. Szemeimben tükröződnek a lángok, bőröm annál jobban perzselődik minél jobban körbevesznek minket, mégsem félek. Úgy tűnik ez az én sorsom. A mi sorsunk.
Zayn eltereli figyelmemet a gyorsan terjedő tűzről, ismét maga felé fordítja fejemet. Nyelek egyet, az élni akarás szikrája mégis csak megjelenik bennem ahogy arra gondolok mi lesz, ha soha többet nem láthatom őt. Felszisszenek, ahogy egy tűznyaláb megégeti a kezemet, az első könnycsepp elhagyja a szemeimet. Démonom még egyszer beteríti édes csókjával a számat, majd kimondja azt az egyetlen szót amit akkor hallok tőle először.
-Szeretlek.
És utoljára.

2015. május 9., szombat

39. Rész - Viszlát, Én.

Az öngyilkosság a végső győzelem a test felett.
Gwen

A rémségek még mindig élénken játszódnak le előttem, bármennyire is próbálom nem tudom kizárni őket. Lucifer 10 különféle módon ölt meg engem, és ezek között ott volt az is ahogyan elégek Luke-kal együtt, meg az, ahogy lerántja rólam a takarót egy démon és azt suttogja "Itt az idő". Zayn sehol. Nincs mellettem, így ez a fájdalom elviselhetetlenné vált az elmúlt pár órában amióta visszaküldtek ebbe a lepukkant kis szobába - ahol minden kezdődött. A hangok a fejemben az őrületbe kergetnek, a mellkasom beleszakad a kínba. Nem bírom elviselni ezt tovább. Miért nem öltem már meg előbb magam? Ha meghalok az a féreg Lucifer cseszheti az áldozatát. Úgysem maradt már senkim. Zayn-t elengedték, mégsem segít rajtam - bizonyára az elejétől kezdve minden szava hazugság volt. Lucy öngyilkos lett. Anyámnak meg fogalma sincs róla hogy a lányát elrabolták, vagy ha igen akkor sem érdekli. A halálommal többmilliárd emberen segíthetek. Döntöttem.
Kikecmergek az ágyból, bár gyenge lábaim miatt majdhogynem összeesek. Amikor legelőször bántottam magamat, már akkor tudtam hogy szükségem lesz még arra az üvegszilánkra. Benyúlok a fekvőhely háttámlája mögé, ahol azonnal ujjaim közé akad a hegyes darab, majd törökülésben visszaülök helyemre. Sokáig szemezek azzal, mígnem lehunyt szemekkel viszem véghez a legelső függőleges metszést. A szobában lévő dolgok összemosódnak, még a bőröm alól felbuggyanó vért sem látom tisztán. Folynak a könnyeim, annyira jól esik hogy ezúttal nem hallom a hangokat, és nem látom a rémképeket. Mindjárt vége. A következő vágás annyira mélyre sikeredik, hogy ülve is megingok, lefordulok a kemény padlóra. A szilánk beleáll a tenyerembe, a csuklómból ömlő vér pedig szétfolyik kezem körül. Szinte hallom szívemnek egyre jobban gyengülő dobbanásait, s végül emlékképek sorai ugrálnak be előttem.

Lucy nevetve rángat fel a színpadra, s rögtön a kezembe nyomja a mikrofont, az első karaoke dal pedig elindul.
-Ez komoly? - fogom a fejem röhögve - A 17. születésnapomon nekem kellene hogy énekeljenek!
-Hát csajszi, most együtt fogunk. - kacsint rám, majd Christie társaságában átkarolja a derekam.
A hangszórókból Adele Rolling In The Deep-je szólal meg, az előttünk lévő kivetítőn meg a szöveg lesz látható.
Először tényleg csak hárman éneklünk, de aztán a szülinapomra megérkezett többi barátom is bekapcsolódik, teljességgel túlharsogjuk a zenei aláfestést. 

Gyötrelmem épp hogy csak egy másodpercre tér vissza, utána folytatódnak a nyugalmat sugárzó emlékek. Szívem még lassabban ver.

Kicsit feljebb emelkedek hogy elérjem a pólójának a végét, s - magabiztosabban mint előző alkalommal - felfelé kezdem húzni. Miután lekerül a ruhadarab, újra csókban forrunk össze, végig simítok felsőtestén. Akadozó légzése hallatszik a szobában, később ez egybefonódik az én sóhajommal mikor megszabadít a rajtam lévő anyagtól.
Végigsimít melltartóval fedett melleimen, majd nyögve kicsatolja azt. Szívverésem gyorsul, az engem körül ölelő izgalom és forróság miatt lepereg egy izzadságcsepp az arcomról.
Sóhajaim halkabb nyögésekké alakulnak ahogy kényeztet, immáron a tomboló hormonok is elkezdenek dolgozni. Kapkodva férkőzök a nadrágja gombjához, és szerencsémre elsőre sikerül kipattintani azt a helyéről. Kezeim reszketnek mialatt letolom róla a farmert, azzal együtt pedig az alsónadrágját is. A félhomályban alig látom Zayn arckifejezését, de remélem nem néz teljesen tapasztalatlannak - még ha az is vagyok. Leakarom vetni az utolsó kettő rajtam maradt ruhadarabokat, de a démonom megelőz, rutinosan távolítja el azokat.

Életem utolsó pár percében is rám tör a zokogás,  ahogy visszajátszódik előttem a vele töltött idő.
Egy távoli ordítást hallok, következőnek meg érzem megmozdulni a testemet. Mosolyra húzódik a szám a felettem térdepelő körvonalakat nézve, azt gondolom most már vége.
-Gwen, koncentrálj! - kiáltja a hang, én azonban nem bírok. - Igent kell mondanod...kérlek...
Tapasztalok némi forró, folyékony dolgot ráhullani az arcomra, ami váratlanul kizökkent az öntudatlanságomból.
-Z...zayn? - préselem ki magamból.
-Itt vagyok, ne add fel Gwen, van más mód... - szorít egyet megbénult testemen.
-Úgy sajnálom... - sírok fel ismét, megmarkolom vértől áztatott, szétszakadt pólóját.
-Mondj nekem igent.
Mogyoróbarna szemei könnyektől csillognak, ésbár fogalmam sincs mi folyik körülöttem, megmaradt energiámmal kinyögöm azt az egy szót.
-I...igen.
Oldalra csuklik a fejem, többre képtelen vagyok. Démonom kiveszi elgémberedett kezem közül a szilánkot, s saját végtagját sebzi meg. A szobát kénszag tölti meg, egyre erősebben, főleg mikor Zayn a számhoz nyomja vérző kezét. A langyos, ragacsos vörösség lefolyik a torkomon miközben Zayn idegen szavakat mormol, majd olyan mértékű fájdalom önt el, hogy testem egésze összerándul. Szívem tájékához kapok, s amit érzek rettenetesen megrémít. Annak verése nem lassú, nem megszokott, hanem borzalmasan gyors. Úgy viselkedik mint ami bármikor kiugorhat a mellkasomból.
Újra megrándulok, csak ezúttal egy sikítás is követi kínom. Mi történik velem?!


*

Rémülten, összezavarodottan lököm el magam a földtől. Fejem ide-oda cikázik, végül megállapodok Zayn-en. Fogalmam sincs mi történt. Én megöltem magamat! 
-Mi... - kezdem, de félbeszakadok amint meglátom a teljesen érintetlen csuklómat. 
Elképedve húzom végig mutatóujjamat a hófehér bőrön
-Mit tettél velem?! - kiáltok rá.
-Gwen, nyugodj meg, oké? - áll fel, és közeledne hozzám, de én védekezésképp feltartom a kezem, arra viszont nem számítok hogy erre átrepül a szoba másik végébe.
Megriadok ettől az egésztől, egészen elhátrálok a helyiség sarkába. Lecsúszok a fal mentén, s durván beletúrok a hajamba. 
-Te...TE ÁTVÁLTOZTATTÁL?
A düh teljesen elhatalmasodik felettem, érzem a levegő vibrálását mindenfelé. Tökéletesen látom Zayn gyöngyöző homlokát, s hallom gyors szívdobogását. Hogy tehette ezt velem?! Hogy változtathatott szörnyeteggé?! Az elmém legmélyén tomboló lány sikoltozik, én viszont teljesen elnyomom, ahogy közelíteni kezd felém Ő. Nem érzek semmit, mindössze haragot.
Váratlan mozdulatával megragadja a végtagjaimat, és szorosan a falhoz taszítja őket. Rávicsorgok, a lábam segítségével akarok szabadulni, de túl erős.
-A kurva életbe, figyelj rám! - szíve gyorsabb iramban dobol, a vérének folyását, ereinek lüktetését is tisztán hallom. - Képes vagy rá Gwen, csak győzd le a démont...
-Itt már nincs Gwen! - vágok vissza hisztérikusan. - Belőlem ezzel kiűzted az embert! Miért nem hagytál meghalni?! Engedj el!
Újra megpróbálom kiszabadítani magamat a vasmarkok közül, ám sikertelenül. Morogva adom fel a küzdelmet.
Meglep a következő cselekedete, ugyanis ahogy elengedem magam a nyakamat ragadja meg két oldalról, és magához húz. Puha szájának érintése megindít bennem valamit, teljesen elzsibbadok. Haragomat elfelejtve harapom meg alsó ajkát, majd rögtön a felsőt is. Zihálok, mikor jobban magához ölel, de kezeimnek később már más erő parancsol. Szabadulni akarok a karjaiból. Az egyik karomat kiszabadítom, és ösztönös mozdulattal a mellkasának feszítem. Többre vágyok, azonban megint elveszítem az irányítást.
-De, van Gwen... - leheli, ismét lefog hogy ne meneküljek. - Ijedt vagy, dühös és zavarodott de segíteni fogok, hidd el nekem. Én már túlestem ezen.
-Önző módon démonná tettél, hogy ne maradj egyedül! - hagyom figyelmen kívül mondandóját - Ölj meg! Nem akarok így élni!
-Igazad van. - néz mélyen a szemeimbe - Sajnálom.
-A sajnálat ide kevés, Zayn. Engedj elmenni. Most!
-Mégis hova mennél? - röhög fel kínjában.
-El tőled.
Azzal kitépem magamat kezei közül végleg, és az ajtó felé indulok. Nem tudom hová megyek, egyedül csak azt, hogy Gwendolyn Sparks valahol mélyen bennem elveszve kiáltozik, és nem bírok segíteni rajta.

Augusztus 31.

Az elmúlt időszakban többnyire Luke-kal voltam. Először megrémült tőlem, nem akart bízni bennem, de muszáj volt valamit kitalálnom, mert ember közelsége nélkül rettenetesen elgyengültem. Próbálkoztam felmenni New York-ba, viszont ahányszor megindultam egy energialöket visszacsapott - képtelen voltam átlépni a kaput. Hála Neki. Neki, akibe emberi énem borzalmasan szerelmes volt, de a démoni nem érez semmit. Se iránta, se senki iránt.
-Akkor kijuttatsz innen engem? - zökkent ki visszaemlékezésemből a szöszi.
-Hogyne. - hazudok.
Elmosolyodok, és ráülök a csípőjére. A belőle áradó energia mindig megszédít, erősebbnek érzem magam. Most is, mint mindig csók formájában szippantom magamba a szükséges erőforrást, amiből ő semmire sem emlékszik. 
-M...már nagyon szédülök, Gwen. Hagyd abba. - nyög alattam, de csak azt éri el vele hogy még durvábban smárolom le.
-A démonoknak akkor se higgy ha igazat mondanak.
Megfogom ölni. Minden porcikám arra vágyik, hogy lássam Lucifer arcát amikor megtudja hogy a fiú áldozata éjfél előtt meghalt, a lány pedig démon lett. Olyan édes a bosszú. Aztán velem is végezhetnek. Kezeimmel felsiklok a srác nyakához, aztán mikor egyáltalán nem számít rá: egy mozdulattal eltöröm azt. Szívének dobogása megáll.
Önelégülten mászok le az élettelen testről, majd a kastélyhoz veszem az irányt. Vagyis csak venném - ha nem bukkanna fel előttem Zayn. Szemeiben csalódottság ül, s olyat tesz amire azt hittem sosem kerül sor. Olyan erősen pofoz meg hogy hátraesek, az arcom ég az ütéstől.
-Mit tettél, Gwen?! - sziszegi, és ugyanúgy rám ül, mint ahogy én az előbb Luke-ra.
-Úgy is megölték volna. - vágok vissza védekezésképp - Most pedig eressz el. Megyek megöletni magamat is. Vagy te akarod megtenni?
-Miért hiszed azt, hogy ez mind reménytelen? Miért csak én hiszek benned? 
-Szerinted miért mondta Lucifer hogy jó démon lennék?! Ezért! Mert olyan sok fájdalmat viseltem el, hogy nem akarok újra érezni! Nem akarok szeretni! Csak a düh hajt, semmi más!
-Gwen. - hajol közel hozzám, s megérinti a homlokom.
Egy emlék játszódik le előttem. Pontosabban az, amikor szemtől szemben találkoztam vele. Amikor Csinos Kendősnek tituláltam, és amikor nekimentem előtte az ajtónak. Miért mutatta ezt meg nekem?
-Hagyatkozz a régi emlékekre. - folytatja - Nem veszíthetlek el.

2015. május 2., szombat

38. Rész - Kockázatos szándék

Ez nem varázs. Ez méreg.
Zayn


-És mégis mit akarsz tenni ha odaértünk? - faggat továbbra is húgom.
Frusztráltan elhajítom a félig elszívott cigicsikket, s nézem ahogy továbbgurul az úttesten a száguldó autók között. Lövésem sincs mibe keverte magát Gwen, de biztos nem kis ára van ha engem futni hagytak. Mégis vissza kell jutnom oda. Egész éjjel azon kattogott az agyam hogyan menthetném meg Lucifertől, meg a haláltól.
-Nem tudom. Ne nyaggass már folyamatosan. - förmedek rá, pedig igazából nem akarok bunkó lenni vele.
Kék szemei összeszűkülnek, nem úgy tűnik mint akit vérig sértettem. Picsáskodva csapja derekára a kezeit. Asszem' tudom mi következik most.
Megszaporázom előrefelé a lépteimet hogy elkerüljem a fejmosást, és hogy addig is közelebb kerüljek a portlandi motelhez.
-Komolyan azt hiszed ez a remete démon majd segít neked? - csattog mellém fújtatva - Ő egy gyilkos! Zayn komolyan, attól hogy hú de nagyon megnőtt az erőd valami csoda folytán nem kell elhinned hogy mindenkit letudsz nyomni.
-Nem kértem hogy gyere velem, Nina! Nem kértem hogy fordulj Lucifer ellen, Te akartad ezt magadnak! Hát akkor most azt csinálod amit én mondok, ha ilyen elbaszottul döntöttél.
Mindössze tátogni bír, szavak nem jönnek ki a száján. Végül fújtatva befogja a lepénylesőjét, s velem együtt belép a kis, lepukkant épületbe. Forrásaim szerint a névtelen pokolfajzat a 103-as szobában tartózkodik, így a recepcióst kikerülve megcélozom az első emeletet. Néhol érzem a kellemetlen szag mellett az egyre erősödő levendulaillatot, bár húgom közelsége összezavar. A lépcsőfokok nyikorognak alattunk, mikor leérünk azokról akkor meg a padló kezd fülsértő nyikorgásba. A folyosó legvégén van az a bizonyos szoba, szürkén felfestve áll a felzeten: 103.
-Zayn, én...
-Nem is hagytam volna hogy begyere. - szakítom félbe - Maradj itt, gyors leszek.
Valójában én sem vagyok tisztában a szándékaimmal. Apám beszélt még régebben erről a Crowley nevű féldémonról, akit szintúgy száműztek a Pokolból örökre mint most engem. Természetesen szörnyeteg lett belőle, mégis csak ő segíthet ha megszeretném menteni Gwendolyn-t.
Magabiztosan nyitok be az ajtón.
-Hahó? - kiáltom túl a bejárat nyekergését. - Crowley?
Váratlanul ér a következő lépés, ugyanis ahogy becsapódik az ajtó, felbukkan előttem a pasas, és nekivág a falnak. Nyakamnál fogva fojtogat, barna szemei pszichopata módjára vizsgálnak engem. Levegőt préselek ki a tüdőmből, közben jobb kezemmel lefeszítem magamról a vasmarkokat.
-Ki vagy, kölyök? - képed el a démon.
-Zayn Malik.
-Yaser Malik fia?
Bólintok. Utálom hallani apám nevét. Minden áron ott akart tartani egész életemen át a kastélyban, míg nem ellenszegültem és felszöktem New York-ba. Akkor volt mindaz, hogy gyilkoltam. Azóta nem beszélt velem, nem érdekli mi van a fiával. Szerinte csak egy engedetlen piszok vagyok, halálfia. Persze Ő, neki abból áll az élete hogy a Sátán körül ugrál, mert a hülyéje itt ragadt az átok miatt abban a testben amit szépen elpusztított belülről. Se be, se ki.
-Mit akarsz te tőlem? - zökkent ki röpke visszaemlékezésemből.
-Segítséget. Tudom, hogy te vagy a legelső féldémon, Crowley, és azt is hogy száműztek. Nos, engem is... - egy ideig magam elé bámulok, megint arra gondolok miféle szörnyűségeken eshet át most Gwen - De vissza szeretnék jutni, és megmenti a lányt az alól hogy feláldozzák.
A tömzsi alak kiguvadt szemekkel néz rám, mígnem elröhögi magát. Jóízűen röhécsel, még a hasát is fogja közben. Nem tűröm sokáig, ugyanis köztudott hogy türelmetlen vagyok, és kibaszottul ideges. Behúzok egyet neki, mire egyből abba hagyja a röhögést. Állát dörgölve mered rám, arca eltorzul. Lendíti a karját, én viszont gyorsabb vagyok: kitérek az ütés elől.
-A kurva életbe, tudsz segíteni vagy nem?!
-Figyelj, kölyök...
-Ne hívj már kölyöknek...- sziszegem vöröslő fejjel.
-Ha egyszer száműztek, te a büdös életbe nem jutsz már vissza. Mással kell elvégeztetned ha tényleg megakarod menteni.
-Szóval van rá mód. - a remény parányi szikráját érzem, viszont az első mondata kevésbé tetszik. Mi az hogy nem mehetek vissza? Azt fogja hinni, hogy cserben hagytam. - És miről lenne szó?
-Egyszerű. - rántja meg a vállait, és az asztalon heverő whiskey-s üvegéért nyúl. Húz egyet belőle. - Oldd meg, hogy változzon démonná. Ha nem ember, nincs áldozat.
-Viccelsz velem.
Másodpercek alatt dermedek kővé, az előbbi reményem mint egy lufi, úgy pukkad ki. Szaggatottan fújom ki a levegőt, megtámaszkodok a miattam behorpadt falnál.
-Kell hogy legyen más! - ordítok rá, érzem az ereket kidagadni a nyakamon.
-Nincsen! - úgy tűnik az agyára mentem, ugyanis erejével durván áthajít a szoba másik felébe.
Az üvegasztal összetörik alattam, a szanaszét repülő szilánkok néhánya beleáll az alkaromba. Hörögve tápászkodok fel, a bennem lakozó szörny kezdi átvenni felettem az irányítást. Kitépkedem vérző végtagomból az üvegmaradványokat, s igyekszem leküzdeni az indulataimat. Nem azért jöttél ide, hogy az erődet fitogtasd.
Gwen inkább meghalna, minthogy démon legyen. Ha megtenném szó szerint örökké haragudna rám, amiért egy fenevaddá változtattam. Mégis, képtelen vagyok elveszíteni!
-Valahogy biztos vissza tudok jutni. - térek ki a Pokol kérdésére. Senki nem fogja megmenteni helyettem. Ninát nem kérhetem erre, csak még nagyobb bajba sodornám.
A fazon fintorogva megdörzsöli a tarkóját, nagyon úgy tűnik mint aki gondolkozik.
-Kö...
-Ha még egyszer kimondod hogy kölyök áthajítalak a szomszédszobába.
-Khm, szóval Zayn. Bemenni betudsz, de a Griffek megérzik az idegen szagot, ilyenkor pedig már idegennek számítasz. Ha legyűröd azokat a dögöket szabad az út a csajszihoz. De arra számíts, hogy ötösével támadnak majd rád.
-Te már megpróbáltad?
-Egyszer, de kettő négylábú kinyírása után inkább eliszkoltam onnan, túl erősek voltak.
-Rendben, kösz. - biccentek.
A démon elkerekedett szemekkel nézi a távozásomat, kikövetkeztetem azért mert egy vonásom sem rándult meg a Griffek hallatán. Ninának talán igaza van, nem kéne ennyire elszállnom ettől az erőtől, de képes vagyok megölni őket. Fogalmam sincs mi történt velem, csak hogy valami nagy dolog. Márpedig cseppet sem fogok habozni ha arról van szó hogy kihozhatom onnan.
-Attól tartok többet nem látjuk egymást! - kiált utánam flegmán, pont mielőtt becsukom az ajtót.
Húgom egyből ellöki magától az ismeretlen srácot, fekete haja kócosan áll szanaszét. Nagyokat pislogva veszem szemügyre a 170 cm körüli, barna hajú, barna szemű alakot. Mindketten viszonozzák a tekintetem.
-Asszem nem akarom tudni. - rázom meg a fejem homlokráncolva. - Megyünk, Nina.
-Na, mi volt? - ér gyorsan utol - Megtudod menteni Gwen-t?
-Nem kell a számom?! - ordít a noname fiú húgom után.
A lány tökéletesen figyelmen kívül hagyja őt, holott pár másodperce még egymás szájában turkáltak. Megforgatom a szemeim.
-Zayn?
-Lemegyek.
-Mi? - lábai földbe gyökereznek. - Nem mehetsz le! Figyelj, bármi kell én felhozom neked, de öngyilkos kísérlet ha lemész...nekem csak te maradtál Zayn.
-Nem kérhetem ezt tőled. Vita lezárva.
-De...
-Nincs de! - visszalépkedek hozzá, két kezem közé veszem a fejét - Visszajövök.
Minél tovább nézem a könnyektől csillogó tengerkék szemeket, annál nagyobb lesz a bűntudatom, ezért inkább gyorsan eleresztem őt, és kisietek a motelből. Gondolkodás nélkül igyekszek a legközelebbi portálhoz, s hogy Nina véletlen se akadályozhasson, egy karlendítés segítségével az utca túloldalára taszítom. Még szerencse, hogy nem látta senki. - gondolom. Kizárom fájó nyögéseit, oldalról még látom ahogy megpróbál kikecmeregni a térdig érő malter homokból. Aztán beszippant az a másodpernyi fehérség, és már a hosszú útvonalon is vagyok ami a Pokol kapujához vezet.
Tarts ki Gwen.
*
Hol jobb, hol baloldalamba marnak bele a hegyes karmok, fájdalmamban ordítok. Újabb 6 hatalmas Griff közeledik felém, de lehet hogy duplán látom a szörnyeket a kábultságtól. Hogy időt nyerjek, maradék kitartásomat felhasználva arrébb taszítom a fekete lényeket, amik alatt gödör keletkezik a zuhanástól. Vergődve próbálnak talpra állni, bár nagy termetük ezt megnehezíti. Vér ömlik fel hirtelen a számból, s pont mikor eltudnék menekülni akkor kezd forogni velem a világ. A meggyvörös vér lassan feketévé változik át, annak kénes szaga betölti a körülöttem lévő teret. Térdre rogyok. Egy utolsó pöcs vagyok. Most már végleg elveszítem Őt. A griffek időközben feltápászkodtak, hangos visításukkal adják tudtomra mennyire feldühítettem őket. Az izmok a karomon megfeszülnek ahogy belemarkolok a talajba, már-már remegve akarok küzdelembe szállni újra. Pedig tudom hogy lehetetlen. Már halott vagyok.

2015. április 26., vasárnap

37. Rész - Illúziók

Az erő igazság nélkül erőszak, az igazság erő nélkül tehetetlenség.
Az idő szorított, nekem pedig gyorsan kellett döntenem. Minden izzó szempár engem bámult, de mégis az az egyetlen hatolt egyenesen a szívemig. Ott feküdt véresen a kemény földön, alig volt eszméleténél, de még úgy is a fejét rázta szüntelenül. Könnybe lábadt szemeim csíptek amint egy szívtelen ember módjára szakítottam meg a köztünk fellépett szemkontaktust, és Lucifer immár vörösen parázsló látószervével vettem fel a kapcsolatot. Gunyoros vigyora, széttárt kezei még most is olyan élesen villannak fel a fejemben mintha csak egy televíziós sorozatot néznék. Végül kimondtam arra az ajánlatra az igen szót amiről mit sem tudtam, abban a másodpercben pedig már egy teljesen másik helyen voltam. Ahol most is.

Ajkaim egyre véresebbek a saját fogaim miatt, ahányszor körül nézek a hontalan szobában elönt a rossz érzés, a fájdalom. A bútorok, a falak, a padló, minden négyzetcentiméter feketébe borult, kivéve a helyiség közepén árválkodó nagy franciaágyat: az fehérben pompázik. Ajtó sehol nincsen. Minden olyan csendes, már nagyon hosszú ideje. Ismét lenézek reszkető testemre, melyet mindössze egy fehér, majdhogynem átlátszó hálóing takar combom közepéig.
Az első gondolat ami átfutott az agyamon amikor megláttam magamat az volt, hogy létezik hogy az Ördög egy kanos állat? Majd a második, hogy ez az a bizonyos 2. lehetőség amit nehezére esett megosztani velem?
De aztán tovább gondolkodtam. Itt többről van szó, sokkal többről mint amire egy 17 éves lány valaha is gondolhat.
Hajamba túrok, és hogy kicsit máshová tereljem a gondolataimat az ablakhoz sétálok, a fekete függönyt pedig félrerántom. Hátrahőkölök a látványtól, a víz kiver, a véremet szabályosan érzem folyni az ereimben. Az üveges felület mögött a kollégiumi szobánkat látom, ahol legjobb barátnőm fekszik a saját vértócsájában. Mindkettő csuklóján 3 függőleges pengevágás, elgémberedett ujjai között pedig még mindig ott fekszik a gyilkos eszköz.
-Lucy! - sikoltom, zokogva rontok neki az ablaknak. Ütöm, vágom, a kilincset rángatom, de mintha gumiból lenne. Engem meg senki sem hall. - Mi a fasz ez?!
Rémülve hátrálok, mellkasom heves fel-le emelkedése megrémít. A vérnyomásom ütheti a 180-at, mikor ez még fokozódik. A nyílászáró hullámozni kezd, barátnőm halott mivoltja elhomályosodik, helyébe a Pokol képe lép. Megőrültem? Képzeltem mindezt?
Sípolóan veszem a levegőt, másra nem vagyok képes csak körözni a szobában, hajamat meg folyamatosan ritkítom remegő ujjaimmal.
-MI VOLT EZ LUCIFER?! - üvöltöm, sírva rogyok a szőnyegre. - GYERE ELŐ ÉS MONDD EL MIT TESZEL VELEM!
Fátyolos szemeimen keresztül felfedezem a hirtelen előbukkanó árnyékot, mire rögtön megfordulok. Szarkasztikus képével próbálja elhitetni velem mennyire együtt érez, emberi alakjának bociszemei csillognak a halvány fényben. Hátrébb kúszok, egészen a falig.
-Mi volt ez? - ismétlem meg kérdésem, bár hangom még mindig nem az igazi.
-Ó, én csak megmutattam neked hogy már semmi értelme nincs az életednek.
-Te hülye barom állat... - szakad ki belőlem, az indulataim legyőzik a félelmemet és neki akarok ugrani a Pokol Urának, de amint az észreveszi mire készülök egyik kezével suhint, én pedig ráesek az ágyra úgy, hogy közben bevágom az oldalamat a háttámlába.
Összegörnyedek a szúrástól, magzatpózban várom a következő kegyetlen lépését. Hallom hogy közeledik, a padló recseg alatta. Végül a fekvőhely besüpped mellettem.
-Az alku a következő. Életben hagyom Zayn-t, ha kibírod velem az éjszakát egyetlen tiltakozás nélkül. Azonban ha ellenszegülsz, a féldémon meghal. Megértettük egymást?
Újabb könnyáradat önt el, a fehér ágyneműt is beterítem vele.
-M...meg. - nyögöm.
-Helyes. Óra indul.
Egyetlen ellenkezés, és Neki vége. Olyan erősnek kell lennem, mint amilyennek még soha. Ki tudja miket fog velem csinálni, vajon hányszor mutat még olyan dolgokat amik valóságnak tűnnek...vagy tényleg a valóság? Belepusztulok ha Lucy tényleg halott. Még azt sem tudtam neki mondani hogy nem haragszom rá. Ha ez igaz, bűntudattal ment el.
Vállaim rázkódnak, megmarkolom a takarót. Mindenem reszket, alsó ajkam tovább vérzik a sok harapdálástól.
Váratlannak kellene hogy hasson a vállamra csavarodó kéz, ami kiszakít görnyedt testhelyzetemből, de nem érzem annak. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem fog sokáig sírni hagyni. Magamba szorítok minden érzelmet, úgy nézek szembe a felettem ágaskodó szörnyeteggel. Hosszú, barna haja a homlokába lóg, mosolyát egy pillanatra sem lehet letörölni. Tekintete vérző számra téved, a látványra hümmögni kezd, s nem hezitál: megtámadja a lüktető ajkakat. Magas hőmérsékletű nyelvével végig simítja azokat, teljesen eltakarítja róluk a folyó vörösséget. Testem elgyengül mikor benyúl a vékony hálóing alá, forró ujjbegyei égetik bőröm minden szegletét. Hangosan lihegek.
A legjobban az rémít meg, hogy nem erőszakos velem. Mikor nekivágott az ágy fájának, azt hittem 1 napig nem fogok tudni lábra állni olyanokat fog tenni velem.
Gondolatban lekopogom az elméletem, véletlen sem akarom hogy az bekövetkezzen.
A tüzes leheletet ezúttal a fülemnél érzem, majd recés hangon olyat mond amivel totálisan összezavar.
-Jöjjön a 2. felvonás.
Ezután már csak egy csettintést hallok, és a helyszín újfent változik.


A meglepettségtől rémülten ugrok fel a homokos, ágakkal teli földről. Más ruha van rajtam, fekete nadrág-fekete póló kombináció képében. Egy ismeretlen erdőben lehetek, ésbár nem értek semmit abból ami történt, de úgy érzem ez nem a Pokol. Az ég szürke, ott lent pedig sosem változott az ég színe. Nem várt módon egy alacsony kislányt látok elsuhanni előttem, őt halk gyerekkuncogás követ. Megdörzsölöm látószervem, gondolkodás nélkül indulok el utána. A fák ágai eltörnek talpaim alatt, s minden egyes törés fülsértőnek tűnik a csendes erdőben. Megismétlődik a folyamat, most kétszer egymás után. Megriadok, fejem folyamatos kapkodása miatt elszédülök. Fejemben visszhangzik a kacaj.
-Ki...ki vagy?
Nevetgélés.
Még mielőtt elveszthetném a fejemet, eszembe jut hogy ez nem lehet valós. Lucifer csak szórakozik az agyammal. Nagy levegő Gwen, még mindig ott fekszel abban a szobában a fehér ágyon. Valahogy meg kell szakítanom ezt az egészet.
Tovább igyekszek a hangok irányába, amik egyre hangosodnak. Vagyis jó felé megyek. A növények egy idő után már szabályos sorban nőnek egymás után, mindegyik ugyanolyan vékony törzsű, égbe meredő lombjaikkal. Két felé oszlottak, így egy ösvény tárul elém. Az út közepén, nem sokkal előttem ül az a kislány, akit idáig követtem. Félelemérzet nélkül megyek oda hozzá, bár hozzá érni már csak vonakodva merek. A kacarászás jelenleg olyan ricsajosan csap meg, hogy be kell fognom a fülemet. Grimaszba rándul az arcom, szó szerint szenvedek a túl nagy zajtól. A lány megfordul, én meg azon nyomban felvisítok, hátraugrok, de akkora lendülettel hogy pár centivel arrébb a földre hullok. Rákjárásban iparkodok eliszkolni innen, ugyanakkor a torz arcú lény felém tart. Összevarrt szája megrándul, szemei eltűntek, százszázalékosan kiégtek a helyükről.
Most már elég. Ébresszen már fel valaki!
Végre sikerülne felállnom, de akkor kis növésű testével rámveti magát, s hófehér kezeivel megragadja a nyakamat. Erősen markolja azt, teljesen elállja levegőm útját. Vergődök alatta, minden annyira valóságosnak tűnik. Mikor már minden homályosodni kezd, valahol a távolban meghallom Zayn megviselt hangját amint azt kiabálja nekem hogy "Tarts ki". Elszáll belőlem az élet. A képzelt világban meghalok, azonban a valósban magamhoz térek.

-Mi volt ez?! - kapok levegőhöz, az első lépésem az hogy végigtapogatom a megfojtogatott testrészemet.
Lucifer az ágy másik felében ül, jóízűen nevet rajtam. Ekkora egy gerinctelen dögöt. Mások szenvedéséből nyeri az erejét. Ha nem kötne az alku, megint megpróbálnék nekiesni. Visszahanyatlok az ágyra, legyűröm magamban a haragomat meg az ijedtségemet, és visszaidézem azt a két szót. Tarts ki. A Gonosz biztos nem tette bele Zayn-t ebbe a rémségbe, de akkor hogy hallhattam? A közelemben lehet? Magamhoz húzom a legközelebbi párnát, azt képzelem őt ölelem át. Elérzékenyülök a gondolatra, szám remeg ahogy próbálom visszafogni a sírást. Annyira hiányzik nekem. Mi lehet vele? Tényleg elengedték?
-Hagyd már abba a nyavalygást. - szól rám keményen, és kirántja kezeim közül Zayn-t. Akarom mondani a párnát.
-Megöltél!
-Aha - forgatja meg a szemeit - Azért vagy még itt, igaz?
-Nem, úgy értem... - habogom - Képzeletben megöltél.
-2 napon belül úgy is meghalsz igazából is.
-Hogy mi? - megfagy a vér az ereimben, pislogás nélkül meredek Rá.
-Augusztus 30.-a van.
-Lehetetlen...
-Tudod, itt máshogy telik az idő mint fent. - villantja ki a fogait, közben felém mászik pont úgy mint az előbb.
Nyelek egyet. Ezt nagyon nem akartam megtudni.
-És ha Azazel végre kiszabadul, szó szerint elfog szabadulni a Pokol. - mormogja elégedetten. - Megfogják bánni a mennyben hogy ide száműztek engem.
Kisebb sikoly hagyja el a számat mikor kettétépi a hálóinget, így meztelenné válok előtte. Automatikusan takarom el a melleimet, ám azonnal meg is bánom. Szemei szikrázni kezdenek, arca dühössé válik.
-Most ellenkezel.
-Nem!
-Akkor vedd el onnan szépen a kezeidet, vagy megyek és én magam tépem le a fejé... - lehunyt szemekkel megteszem amit kér - Jó kislány.