32. Rész - Reedville

A haláltól való menekülés az élettől való menekülés is?

A korai nap sugarai bevilágítanak a maszatos ablakon, s ebben a percben úgy érzem minden a régi. Kintről a madarak dallamos éneke hallatszik, a fák lombjai ide-oda lengnek az enyhe, nyári szél hatására. Árnyékuk pontosan az ágyra vetődik ahol fekszek. Egy ideig még nyugodtan terpeszkedek az amúgy nem túl kényelmes fekvőhelyemen, aztán lassan ráébredek arra a szituációra ami körülvesz. Menekülünk. Menekülnünk kell.

Fáradtan átfordulok a másik oldalamra, remélve hogy démonom édesen alvó arcát szemlélhetem majd, de helyette csak egy szürke oldaltáskát vélek felfedezni a helyén, amire egy címke van ragasztva. Homlok-ráncolva könyökölök fel, félkézzel túrok be a ruhák közé - az összes az enyém. A koleszos ruháim.

Zayn elhozta volna ezeket?

Kérdésem rögtön be is bizonyosodik ahogy szemeimet végigfuttatom a dőlt kézíráson.

"Elhoztam pár cuccodat a kollégiumból, remélem a szobatársaid nem veszik észre. Készülj el, aztán gyere a ház mögé. Indulunk. -Zayn"

Bő 10 perc alatt összekapom magam, majd a vállamra dobom a táskát, s lesietek a nyikorgó lépcsőkön. Végig azon gondolkozok hogy miért ilyen távolságtartó még mindig velem? Megszakad a szívem, egyszerűen beleőrülök a hiányába pedig itt áll előttem. Egy vastagabb törzsű fának támaszkodik, fekete haja belelóg a szemeibe. Ez nem igazán zavarja, csak bámulja az avart. Gondolom ő is lefürdött, mert a vérfoltok eltűntek a bőréről, s új ruhát öltött magára. Szürke, bő pólóra cserélte a feketét, míg sötét farmernadrágja helyett is egy világosabb árnyalatú van rajta.  Rám sem néz. Megköszörülöm a torkomat hátha így sikerül elérnem hogy rám nézzen. Tévedek.

Egyszerűen elindul kifelé az erdőből.

Szívem környékén felerősödik a marcangolás amit már azóta érzek amióta összevesztünk.

-Zayn! - kiáltok fel fájó torokkal. Megtorpan, végre rám néz. - Miért csinálod ezt velem? Hányszor mondjam még, hogy sajnálom? A francba, rohadtul hiányzol.

Lehorgasztom a fejem, sáros cipőm orrát kezdem fixírozni. Magamba fojtom a könnyeimet, beharapom alsó ajkam s várok. Első számú szabály: sose mondd el egy fiúnak mit érzel. Az imént én ezt megszegtem, mégsem bánom. Nem bírom tovább elviselni ezt a felállást.

Hallom a faágak ropogását cipőjének talpa alatt, majd megpillantom fekete bakancsát az én lábaimmal szemben.

Szívverésemen nem tudok szabályozni miközben belenézek barna íriszeibe.

-Miattad csinálom, nem azért mert haragszok. - mondja fájdalommal a hangjában - Jobb, ha nem kerülsz hozzám még közelebb. Megígértem hogy megvédelek és ezt betartom, de...

-Hogy ne kerüljek hozzád még közelebb?! - megbicsaklik a hangom, kezdenek a könnyek elhomályosítani mindent. - Ezzel már rohadtul elkéstél! Kérlek ne mondj nekem ilyeneket...

Hangulatom másodpercenként változik, nem vagyok képes még ezzel is megbirkózni.

-...én vállalom a következményeket. Csak kérlek...kérlek Zayn ne csináld ezt velem. Szükségem van rád!

Egyszer csak azon kapom magam hogy magához húz, és erős karjaival átfogja a derekamat. Váratlanul ér, érzem, hogy a megkönnyebbültség bármikor kitörhet belőlem zokogás formájában. Úgy fonódnak a kezeim köré akárcsak az indák a dzsungelben lévő fákra, a mellkasom pedig ebben a percben kezd el gyorsabban süllyedni, emelkedni. A sós könnyek lefolynak Zayn szürke ruhadarabjára, átitatják az anyagot.

-Sss. - csitít, de én ennek hatására még jobban hozzábújok már ha az lehetséges.

Úgy viselkedhetek mint egy kemény drogos akitől megvonták a szert, de most újra visszakapja - vagy még sokkal ragaszkodóbban annál.

-Mennünk kell, Gwen. - gyengéden tol el magától, aztán szó nélkül veszi át a vállamra akasztott táskát.

Arcáról megint eltűntek az érzelmek, ami aggaszt, mégsem teszem szóvá. Melegséget árasztó testéhez a lehető legközelebb maradok sétánk alatt, és bár fogalmam sincs miért, de a könnyeim továbbra is folydogálnak. Túl sok mindent megéltem a gyötrelmes napok leforgása alatt - az időérzékemet teljesen elveszítettem, azt sem tudom pontosan milyen hónapot írunk - és Ő az egyetlen akire számíthatok. Ha nem lenne...azt hiszem gondolkodás nélkül vetettem volna a halálba magam már az első nap amikor száműztek a Pokolba.

Nem sokkal később, egy erdő szélén parkoló fekete opel mellett áll meg a fiú. Értetlen arckifejezéssel vizsgálom a fényes autót, hisz' egészen eddig abban a tudatban voltam hogy a vasútállomásra megyünk ahogy tegnap említette.

-Ugye nem loptad? - bukik ki belőlem a kérdés, ami valljuk be nem nagyon kívánkozik ide. 

Zayn nemlegesen megrázza a fejét, majd megnyom egy gombot a nagyujj méretű kulcson, a kocsi pedig pittyegő hangot hallatva kinyílik. Ameddig ő behajítja a hátsó ülésre a két táskát - az övét meg az enyémet - én megcélozom az anyósülést. Bent a járműben kellemes, hűs levegő fogad, roppant jól esik a kinti meleg után. A kényelmes, puha bőrfelületben ülve érzem meg igazán hogy eddig mennyire érdes meg kemény helyeken feküdtem. Teljességgel belesimulok abba, fejemet hátravetve várom a nem sokára mellém érkező srácot. Furdal a kíváncsiság hogy mégis honnan ez az autó, ő pedig mikor tanult meg vezetni, viszont ezek vontatottan, de elhalványulnak. Féloldallal felé fordulok, szemügyre veszem kókadt ábrázatát.

A motor felberreg, egy pillantást vet rám, utána kihajt az országútra padlóig nyomva a gázt.

***

Az égről eltűnik a nap, narancssárgás csíkokat hagy maga után ahogy lebukik egy magas domb mögött. Lassan szürkévé válik az égbolt, mi pedig még mindig utazunk. Mindössze egyszer álltunk meg egy benzinkútnál tankolni, ahol szerencsére eltudtam menni wc-re is. Nem szóltunk sokszor egymáshoz, csak ha nagyon muszáj volt, de jobb így. Bal kezem pillanatnyilag is a láthatóan már kimerült fiú combján pihen, ahogy az utunk nagy részében is tette. Megnyugvással tölt el hogy hozzáérhetek, így sokkal kellemesebben telik a hosszú út - mellesleg amúgy gőzöm sincs hová visz, nem igazán figyeltem a táblákat amik mellett elhaladtunk.

Oldalra billentem a fejemet, nézem ahogy a zöld fák a száguldástól összemosódnak az útmenti fémkorláttal. Később lassul a gépjármű, lefordulunk egy göröngyös mellékútra. Feljebb tornázom magamat az ülésben, kíváncsiskodva lesek ki továbbra is az ablakon. Több, barátságos kinézetű nagy családiház mellett haladunk el, néhány udvarában medencét is látok. Ezek is elkezdenek fogyatkozni, a kocsi egyre jobban rángatózik a kerék alatt lévő göröngyök, kövek miatt. Szólásra nyitom a számat hogy megkérdezzem, mégis hol vagyunk, amikor újabb ház bukkan fel egy nagyobb, tó mellett elhelyezkedő fűzfa mögött. Itt leállítja az opelt.

Fekete vaskerítés öleli körbe a nagy, világosbarna házat. Elhagyatottnak látszik, oldalán felfelé futnak a meredező gazok, míg a fű sem lehetett már egy ideje megnyírva. Ezektől függetlenül békésnek találom, bizonyára a tó miatt.

-Hol vagyunk? - kérdezem meg végezetül, s kicsatolom a biztonsági övemet hogy kitudjak szállni.

Zayn is ugyan így tesz. Egy darabig ugyan vacakol az egyik táskával ami beakadt valamibe a hátsó ülésen, de aztán bezárja az autót és megillet a válasszal.

-Reedville-ben. - mondja könnyedén, s ránt egyet a vállán hogy ne csússzon le a fekete oldaltáska.

-...de mi ez a ház? - faggatom tovább, nem elégszem meg ennyivel. Tudni akarom hol fogom tölteni az éjszakát.

Egy sóhaj kíséretében néz végig a nagy építményen, majd tekintetét az enyémbe fúrja. Azok a bizonyos pillangók a hasamban felélednek, nem kell sok hogy szemei helyett telt ajkait vizsgáljam. Halvány pír szökik az arcomra ezért inkább elfordítom a fejemet, úgy várok a válaszra.

-Tudod, hosszú ideig mi sem tudtunk kijönni a Pokolból - megint mély levegőt vesz - ...de aztán történt valami, én meg kijutottam és sosem akartam vissza menni, elfutottam és 2 éven keresztül felé sem néztem. Abban az időben eléggé... - rám pillant, felméri mennyire vágok sokkos fejet - vérengző voltam. Ha a féldémonok huzamosabb időn belül nem térnek vissza oda ahová tartoznak, a bennük élő szörny elhatalmasodik, ezzel próbál figyelmeztetni hogy nem az emberi élet van nekünk valójában megírva. A mai napig bennem élnek az emlékképek amiket akkor műveltem...embereket öltem, érted? Ártatlanokat. Ez az a nagy titok amit eddig magamban tartottam. Lee azért rabolt el téged, mert megakarja bosszulni hogy megöltem azt a lányt aki...
-Ne folytasd. - lehelem, igyekszem megemészteni a hallottakat.
Hát igaza volt Lee-nek. Emellett viszont nagyon nagy erőfeszítés kelhetett ahhoz, hogy idehozzon engem, ahol 2 éve egy gyilkosként élte az életét. Vajon mennyi idő kell neki hogy elveszítse a fejét?
Akaratlanul ugrik elém az emlékkép amint a falnak szorít, hőmérsékletével és durvaságával pedig kis híján megfojt. Megborzongok, elnyomom magamban ezeket a gondolatokat. Nem fog bántani engem.  2 év sok idő.
Szaggatottan fújom ki a levegőt, majd egy kisebb bólintással jelzem hogy bemehetünk. Nem szól hozzám, de le merem fogadni hogy hallja heves szívverésem, szapora légzésem.
Egyik felem örül hogy végre elmondta, viszont a másik azt kívánja bárcsak sosem jutottak volna ezek az információk a tudtomra.
A nagy kapu nyikorogva tárul ki, nem sokkal később pedig a fehérre mázolt bejárati ajtó is. A bent áramló hideg levegő megcsapja az arcomat, egyenlőre még csak fekete körvonalakat látok. Egészen addig ameddig Zayn fel nem kapcsolja a feje mellett lévő villanyt.
Világosság borítja be a helyet, így jobban körül bírok nézni. Előttem egy nagy, kör alakú meggyfa asztal helyezkedik el, rajta egy sima fehér terítővel. Rögtön az mögött félkör alakú bárpult öleli körül a tágas konyhát. Ahogy beljebb haladok, észreveszem a balra elhelyezkedő nappalit amit nem véd ajtó. Két metlakis lépcsőfok vezet le a mélyedésben lévő szobához. Szemben nagy kandalló árválkodik, körülötte barna bőrborítású fotelekkel. A puhának tűnő bútor látványa világít rá arra, hogy mennyire kimerített az utazás. Hátra pillantok a  fiúra, aki először lehajítja a lépcsők tetejére a táskákat, aztán közeledni kezd. Az ő arcán is látszik a kimerültség, kimérten lépked felém.
Tudom miért teszi. Azt hiszi ezzel elijesztett, pedig nem, csak megráztak a hallottak. Nem nehéz egy ilyet feldolgozni.
Szavakat formál az ajkaival, hangok viszont nem jönnek. Idegesen túr hollófekete tincsei közé, segítségkérően néz rám.
Mikor látja hogy én sem bírok megszólalni, úgy dönt nem szenved tovább. Óvatosan fogja közre forró tenyerével a fejemet, belebizsergek az érintésébe. Csakis gyönyörű szemeire koncentrálok, egyszerűen képtelen vagyok elhinni hogy ő képes volt azokra a dolgokra. Rebegtetve hunyom le látószervem amint megérzem szájának édes ízét, teljesen magával ragad. Jóleső felszabadultság kerít hatalmába, belenyögök a csókba ami már úgy hiányzott. Fogása áttér a derekamra, jobb kezével közelebb ránt magához, mire automatikusan ölelem körbe vékony nyakát. A hűvös levegő mintha eltűnt volna, még fehér topomban is elönt a forróság. Nyelvemmel végigsimítom puha ajkát, azt követően pedig beleharapok, kissé meghúzom. Zayn felmorog, ujjait belemélyeszti a bőrömbe, teljességgel felfalja lüktető számat.