15. Rész - Szikra

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom hogy ennyit késtem, de előző héten be kellett gipszelni a kezemet, így az ég világon semmit nem tudtam blogolni, és eléggé elmaradtam. Remélem azért tetszeni fog, annak ellenére hogy egy kicsit rövid lett. Jó olvasást:)

Linessa xx

Néha a jövőd már megvan határozva, te pedig semmit sem tehetsz ellene.

Még mielőtt Luke rátérhetne a lényegre, hogy elmondja pontosan miért is vagyunk itt, az ajtó kivágódik, a fekete vakolat egy része pedig lepotyog a csapódástól. Összerezzenek a hirtelen zajra, tekintetemet rögtön a visszatérő Zayn-re vezetem.
Alig telik bele pár másodperc, dühös pillantása után az ágy mellett terem, a fiúnak megragadja a pólója gallérját, s annál fogva felrántja mellőlem.
-Mit csinálsz?! - hangom hisztérikusan cseng, miközben vállánál fogva megpróbálom arrébb húzni, hogy Luke kapjon levegőt. Meg sem mozdul.
A falnak nyomott fiúnak a feje vöröslik a fájdalomtól, de semmi jelét nem mutatja a szánakozásnak. Nem mutatja, hogy fél tőle.
-Mit nem értesz azon hogy maradj a kurva szobában?! - kezd el ordibálni eszeveszettül Zayn, s ezzel az eddiginél is jobban eléri, hogy rettegjek tőle.
Az erek kidagadnak a nyakán idegességében, pont úgy, mint ahogy a kezein is.
-N...nem...nem zártátok be - préseli ki a szavakat a fogai között a szőke.
Ez nem normális! Még rákontrázik! Komolyan mondom elment az esze.
-A francba, engedd el mert megfullad! - kísérletezek újra, ezúttal kicsit tartva a reakciójától.
Zayn egyből felhördül az újabb utasításom miatt, s idegességében,  mivel nem tudja mennyire vagyok tőle messze, a kezét felemeli hadonászásképp (?) sikeresen telibe találva a bordámat.
Szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól, összegömbölyödve zuhanok le a padlóra. Két kezemmel a sajgó pontot szorítom össze, hátha így tudok enyhíteni az égető érzésen, de semmit sem segít.
-Baszki, Gwen...- suttogja, majd leengedi - oké inkább ledobja - a földre Luke-ot.
A szőke gyorsan levegőért kap, izzadt homloka még a sötét szobában is csillog. Zayn jelen pillanatban velem van elfoglalva, ezért kúszva az ajtó felé igyekszik. Nem néz rám. Egyszerűen csak menti a saját bőrét, engem meg itt hagy vele.
Összekuporodva nézek felfelé megtörten, és mélységesen csalódottan.
-Nem akartam. - guggol le elém, hogy a szemeink egy szintben legyenek - Én csak védeni akarlak.
-Hogy mi? - háborodok fel, még mindig sajgó bordámmal talpra kényszerítem magam, hogy hátrálni tudjak - Tőled kellene, hogy megvédjenek mások, nem pedig fordítva! -a hangom remeg. -Ne. Ne gyere közelebb.
-Ugyan már. Tudom, hogy nem félsz tőlem.- mondja reszelősen, s a falnak taszít.
Egész testemmel remegek, de ezúttal tényleg a félelemtől. Mikor ránézek nem Zaynt látom, hanem egy szörnyeteget. Egy kibaszott szörnyet. Honnan tudjam, hogy valóban ez a valós teste, nem csak egy szerencsétlen huszonegy vagy hány évest szállt meg?
-Kérlek.- csordulnak ki a könnyeim megint - Félek tőled. Nem akarom, hogy hozzám érj. Hagyj békén!
Barna szemei komoran néznek vissza rám, hatalmas kezeivel közre fogja az arcomat. Próbálok megmoccanni, de nem megy, nem hagy.
-Nézz már rám, a rohadt életbe! -emeli fel a hangját. - Ezt most csak bemagyarázod magadnak. Mit érzel ilyenkor? Hm?- kérdi, majd tűzforró ajkait a számra tapasztja.

 Hőt árasztó szája gyengéden becézgeti az enyém, s e tette miatt bármennyire is felakarom idézni miket tett velem, nem sikerül. Igaza van. Nem félek tőle. Nem félek, hanem dühös vagyok amiért a halálba küld, de közben meg védeni akar.

-Ne csináld...-nyögöm két lélegzetvétel között. - Zayn!

Mellkasára helyezett kezeimmel elakarom lökni magamtól, de erre egész testével hozzám préselődik, és szívni kezdi a nyakam.

Vadul kapkodom a levegőt, mindeközben pedig érzem hogy teljesen benedvesedtem.

-Hagyd abba kérlek - nyöszörgöm.

Nem akarom hogy megtudja mi történik ott lent. Nem szabad megtudnia hogy a testem kívánja Őt.

-Tudtam, hogy nem félsz - búgja, engem meg kiráz a hideg. - Még mindig azt szeretnéd, hogy abba hagyjam?

-I...igen. 

Szemeim elkerekednek, mikor a mutatóujját végighúzza a nadrágom belső szélén.

Lábaim kocsonyák módjára remegnek meg, míg Zayn önelégülten elvigyorodik.

-Szerintem nem.

Újból megcsókol, nyelveink rögtön összegabalyodnak, és azt hiszem elvesztem az irányítást.

Éjfekete hajába túrok, ő belemosolyog a csókba, s derekamnál fogva megfordít, így már nem a falnak, hanem az ágynak háttal állok.

Az a bizonyos vészjelző nyomban villogni kezd, ahogy Zayn lefektet az ágyra, s felém mászik.

Nem. Nem történhet meg. Kapj észbe Gwen, ez a srác elrabolt, becsapott és bántott!

-Állj...- fogom meg gyengén az ingem gombjánál matató jobb kezet. -Nem szeretném.
Erre halkan felmordul, kissé feljebb emelkedik, hogy rám tudjon nézni. Tincsei kócosan a homlokába lógnak, miközben lihegve tanulmányozza az arcomat.
Szívem megállíthatatlanul dübörög a mellkasomban, félek hogy mi lesz ha esetleg hallja...vagy hogy mi fog történni ezután.

Hosszú ideig csak így nézzük egymást néma csendben, Zayn meleg lehelete mindezalatt kellemesen csiklandozza az arcomat.
Minden olyan nyugodt lett hirtelen. Az előbb még majdnem lefeküdtünk, most pedig szótlanul bámulunk egymás szemeibe, a megszokottnál sokkal közelebb.
Miért van ez? Miért nem félek tőle? Miért érzem mellette biztonságban magam? Azt hiszem erre az egyetlen magyarázat az, hogy súlyos Stockholm szindrómában szenvedek.

Aranybarna szemei a ködszerű térben is csillognak, s próbálok nem arra gondolni, hogy nemrég - ha csak egy másodpercre is - fekete volt.

Látószervéről tekintetem a szájára vándorol, majd vissza. Arcának minden porcikáját magamba szippantom, mert úgy érzem többet nem lesz rá alkalmam.
-Mesélj magadról. - suttogom, magamat is meglepve a kéréssel ami kicsúszott a számon.
Sötét szemöldöke felszalad, és pont ahogy számítottam rá, feltápászkodik. Francba.
A melegség ami eddig beterítette a testemet elszáll. Zavaromban én is felülök, s közben az ingemet gombolom vissza
-Valami rosszat mondtam? - húzom el a számat, bár nagyon is jól tudom, hogy igen.
Hogy kérhettem ilyet valaki olyantól, aki valószínűleg utál olyan lenni amilyen? Egy tapintatlan hülye vagyok.
Legnagyobb meglepetésemre keserűen elmosolyodik, tökéletesen látom miféle érzelmek futnak át rajta.
-Nem, csak még sosem kértek ilyet tőlem. - néz mélyen a szemeimbe. - Főleg nem olyasvalaki aki...akit...
-...akit becsaptál és elraboltál. - fejezem be helyette a mondatot, s erre kapok egy szégyenkező pillantást, majd visszaül mellém az ágyra.
-Szóval meséljek magamról. - dünnyögi magában úgy, mint aki nem akarja felfogni amit hallott. - Mit szeretnél tudni?
-Mondjuk hogy mi a kedvenc kajád, ilyenek...
Próbálom magamba fojtani a röhögést, ami a fiú ábrázata látványán akar kitörni belőlem: továbbra is felhúzott szemöldökkel, rámbámul.
Persze a kajás dolgot nem gondoltam komolyan, de ha már itt vagyok egy félelmetes, természetfeletti helyen, akkor legalább had beszéljek valami természetesről...egy démonnal.
-Vagy hogy gyakran vagy itt...lent? - igyekszem szépíteni a helyzetet.
-Utálok itt lenni. Ha tehetem felmegyek, és nem gondolok arra mi vagyok. Legszívesebben sosem jönnék ide vissza, de pórázon tartanak.
-Kik?
-Nem kik, hanem inkább ki... - sóhajt - Az apám. De nem lehetne, hogy ezt...
-Jó, igen, ne haragudj hülye vagyok.
Megbánva lesütöm a szemeimet, zavaromban a körmeimet kezdem piszkálni. Azt kértem meséljen magáról, erre elkezdek kérdezgetni ismét a természetfeletti dolgokról.
-A hot-dogot szeretem. - szólal meg pár perc csend után, majd elneveti magát.
Ennek hála az általam kialakított kínos szituáció eltűnik, ugyanis én is felröhögök...nem sokáig.
Zayn nevetése köhögésbe torkollik át, a halántékán kidagadó erek nagyobbak lesznek.
-Mi...történik?
A légzése pillanatok alatt gyorsul a kétszeresére. Nem tudom mire vélni ezt a váratlan hangulatváltozását, de hazudnék ha azt mondanám nem félek.
-Mennem kell. - hadarja sokkal mélyebb hangon, s olyan gyorsan odaér az ajtóhoz,  hogy pislogni is alig van időm.
Aztán eltűnik.