14. Rész - Luke

Sziasztok! Szeretném megköszönni a 27 feliratkozót, a majdnem 9000 oldalmegjelenítést, és a komikat...annyira jól esik mindez:') Erősítetek abban, amit amúgy is imádok csinálni ♥ Mellesleg kikerült egy új trailer-e a blognak, ami véleményem szerint jobb lett mint az előző, a baj csak az, hogy csak gépről lehet megnézni:/ LINK. Csak ennyit szerettem volna. Jó olvasást :)

Linessa xx

Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed.

-Gwen! - kapja el a felkarom Zayn, és visszaránt maga mellé, mielőtt még elkezdenék rohanni.
-Ilyen heves a kis csaj? - lép egy lépést közelebb az emberibb lény. Pár másodpercig vizsgálja az egyben félelemmel teli, ámde magabiztos arcomat, majd Zayn-hez fordul. - Vidd be a sráchoz, mondd el neki kik vagyunk mi. Azt ne, hogy miért van itt. Végül hagyd ott, de az ajtót zárd be.
Az előbb említett srác rángatózó állizmokkal bólint az utasításra, majd amilyen gyorsan csak tud elhúz a kettő alaktól.
Egy keskeny utcán haladunk végig, kopott házfalak között. Lehet csak paranoiás vagyok, de amióta átléptük azt a kaput, hangokat hallok. Különféle kántálást idegennyelven, de van, hogy csak egyetlen szó hangzik el. Ha másra koncentrálok kitudom zárni egy időre, viszont ha nem akkor nem szűnik meg, és csak fokozza azt a rettegést ami így is eléggé kikészít.
Minden porcikámmal remegek, ha meg meghalok egy kisebb neszt, azonnal hátrafordulok. Úgy érzem több százan figyelnek, de én nem látok senkit.
Még néhány percig sétálunk, aztán megállunk az utca legvégén egy ajtó előtt, ahol azon nyomban lesápadok.
Csak eddig a pontig tart az a bizonyos kihaltság, amit emlegettem egészen idáig. A téglafalakon túl szárnyas négylábú állatok (?) mászkálnak fényesfekete bőrrel, fejükön tülkös szarvval. Mögöttük, a rácsokon túl hatalmas kastély áll, ami körül vörös folyadék bugyog. Ott, az acélkapu mögött valamiféle teremtmények mászkálnak emberi alakban...de nem lehetnek azok.
Ezen az elcseszett helyen én vagyok az egyetlen ember!
-M...mik ezek? - suttogom elhaló hangon, az állatokra utalva.
-Bent mindent elmondok. - tárja ki előttem a bejáratot.
A bejáró nyikorogva nyílik ki, s az első dolog amit meglátok egy poros előszoba, újabb 3 ajtóval.
-Azok, akiket láttál Griffek. Ők védik a kastélyt a Lidércektől, és azoktól, akik elkülönült d...- itt abbahagyja.
Láthatóan ideges, karján megfeszülnek az izmok amint lenyomja a szemben lévő nyílászáró kilincsét.

Egy sötét, kicsi szoba kerül a látókörömbe, amiben egyetlen ablakot sem fedezek fel.

Poros polcok, azokon ugyanilyen jelzővel illethető könyvek sorakoznak - mindezeken kívül csak két ágy árválkodik összetolva a spájz méretű helyiségben.

-Menj már be - utal arra Zayn, hogy történetesen megtorpantam már egy ideje a küszöb előtt, és nem vagyok hajlandó betenni a lábamat. - Hidd el, ott bent sokkal nagyobb biztonságban vagy mint itt kint.

Ezzel az egy mondatával sikeresen meggyőz, bár kissé feszengek a társaságában. Azt akarom, hogy hagyjon magamra. Felőlem még rám is zárhatja az ajtót, csak ne keljen egy légtérben lennem vele. Én...félek tőle.

Sietve a fal melletti ágyhoz megyek, majd a sarokba kuporodva felhúzom a térdeimet. Minden mozdulatát követem az előttem mozgó srácnak, s mikor meglátom, hogy az átlagnál közelebb kerül, rászólok.

-Ne gyere közelebb.  - szinte biztos vagyok benne, hogy a hangom megremeg.

Zayn felrántja fekete szemöldökét, utána összehúzza, végül pedig rám hagyja az elég béna utasításomat, és pontosan mellém ül.

-Szóval...- köszörüli meg a torkát - Ez...

-Azt akarom tudni, hogy mi vagy te.

Miközben a fiú a levegőjét kifújva a térdére könyököl, beletúr éjfekete hajába, s valamiféle hangot hallat. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert ideges, vagy azért, mert bűntudata van...esetleg mindkettő, de szerintem a legelső verzió. Ez után összeszedi magát, és az előbbi személyiségét felváltja az, amivel megismerkedtem: a magabiztos, parancsoló, félelmetes személyisége. Fél testével felém fordul, egyik lábát felrántja az ágyra, és felémdől.

Szívverésem ugrásszerűen nő a kétszeresére. Legszívesebben még hátrébb mennék, de a fal megakadályoz ebben.

-Egy démon vagyok. Egy féldémon.

Másodpercek alatt fut ki az összes szín az arcomból, de az is lehet, hogy az egész testem hófehérré változott. Egyetlen szót sem tudok kinyögni, csak sikítani lenne kedvem, vagy azt ordibálni hogy valaki csípjen meg, és ébredjek fel. De sajnos végre rákellene jönnöm arra, hogy ez nem egy álom. Itt vagyok egy olyan helyen, amiről eddig csak könyvekben olvastam, meg filmekben láttam. Körül vagyok véve természetfeletti lényekkel: Griffekkel, Lidércekkel, Démonokkal, és...Féldémonokkal.  Meg még kitudja mennyi élősködő van itt, akikről eddig még nem hallottam.

Hirtelen emlékképek sorai ugrálnak be, pár hetes események történései.

Az a több darab vörös kendős alak, akik úgy vizslatták a szórakozóhelyen a tömeget, mintha egy lóvásáron lettek volna.

Zayn beszélgetése a másik fickóval, aki ugyanúgy viselte a bordó kiegészítőt, és azt beszélték, hogy már meg van-e a lány. Előbbi sokkom mellé még egy társul, amint eljut az agyamig: én voltam az a lány akiről beszéltek.

-M...mi az hogy féldémon? - nyögöm végre ki.

Ilyenről még sosem hallottam. Mi az istent takar az, hogy féldémon?

-Apám démon, és mielőtt még el nem átkozták volna a poklot, a démonok szabadon járkálhattak át az emberek világába. Szóval megszállt egy embert, akinek teljesen kisajátította a testét, és hónapok múlva elpusztította a férfi lelkét. Megismert egy nőt, aki ember volt, és akibe beleszeretett. Gondolom innentől sejted.

-Félig ember vagy?

Alig láthatóan bólint, de nem bír sokáig a szemeimbe nézni. Folytatja.

-Az emberektől szívom el az energiát, hogy életben tudjak maradni. Minden féldémon csak így tud életben maradni, és csak mi tudunk átmenni az embervilágba. Mi nem tudjuk elvenni más ember testét, nekünk saját, emberi testünk van. Miattunk átkozták el a Jók poklot, hogy ne szülessen több féldémon.

-Tőlem te szívtál már... - kezdem, figyelmen kívül hagyva a többi vérfagyasztó részletet. Előre is félek a választól, de még mielőtt befejezhetném félbeszakít.

-Csak amikor csókolóztunk, de...akaratlanul.

Légzésem felgyorsul, úgy érzem túl sok információval szembesültem az elmúlt pár percben. Bármikor, talán már a következő pillanatban is kitörhet belőlem a sírógörcs, de nem akarom gyengének mutatni magamat, pedig rohadtul az vagyok. Rohadtul félek, és még mindig nem értem miért kellek én ide. Viszont egy ideig még nem is akarom megtudni. Nem bírok elviselni még több ilyet.

-Menj el.

-Gwen...

-Menj! - a könnyek már gyűlnek szemeimben.

-A kurva életbe, sajnálom! Érted? Sajnálom! - ugrik fel ültéből, és kezd el kiabálni - Megváltoztattál engem, miattad előjöttek a hülye emberi érzések, és utálom ezt! Te tudod mekkora erőmbe telt aznap este elkábítani téged, és idehozni?!

Újból hajába túr, szemeit szorosan lehunyja, karjain megfeszülnek az izmok. Majd mikor kinyitja látószervét, egy pislogás erejéig nem a mogyoróbarna szempárt látom, hanem holtsötétséget.

Apróbb sikoly hagyja el a számat, ezt követően pedig elerednek a könnyeim. Vízesés-szerűen csorognak le az arcomon.

-Mégis megtetted...-suttogom szipogva, a plafont kémlelve.

-Ha nem teszem meg akkor engem megölnek, és hidd el 1 hét sem telt volna bele, téged is megtaláltak volna.  Ne próbálj meg megszökni ebből a házból, mert nem fog menni. Ha rajtakapnak a szökésen csak magadnak ártasz, Gwendolyn. - fújja ki szaggatottan a levegőt, s elhagyja a szobát.

Én pedig eldőlök a kényelmetlen ágyon, és folytatódik a megállíthatatlan zokogás.
Nem sokkal később azonban az ajtó újra nyílik. Összerezzenek a váratlan nyikorgásra, s egy kicsit feljebb is ülök az ágyban, próbálom magamba fojtani a szipogást. Megdermedve nézem az idegen alakot amint megáll a küszöböm előtt, közben pedig félkézzel az ajtót támasztja.
Szőke haja kicsit kócos, tengerkék szemei érdeklődve vizslatnak engem. Alsó ajkát kisebb piercing döfi át, amit néha megpiszkál a nyelvével.
-Szia. - köszön bizonytalanul - Bejöhetek?
Visszakozok. Gondolom ezt Ő is észreveszi, mert gyorsan folytatja a mondandóját.
-Én nem foglak bántani...én is ember vagyok.
Gyanakodva húzom össze szemöldökeimet, és bár közben legbelül megnyugszok, össze is zavarodok. Sehogy sem illenek össze a kirakós darabjai. Még egy ember itt, a pokolban?
-Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?
-Nos, ha valami más lennék akkor szerinted engedélyt kérnék a bejövetelre? - tárja szét ártatlanul a kezeit, megfeledkezve a nyílászáróról, ami majdnem képen csapja.
Bambán nézem szőke loboncát amint újra feltűnik az ajtó mögött, ezúttal becsukva maga mögött azt.
-Nem mondtam, hogy bejöhetsz.
-Luke vagyok - sétál közelebb hozzám, én meg automatikusan hátrébb húzódok. - Ne már! Igazat mondok.
-De mit keresel itt?
-Először is azt akarom hogy bízz bennem. Megvan?
Bizonytalanul bólintok. Ez az egész Zayn átvert, Lucy átvert, David átvert annyira sok volt egyszerre, hogy teljesen megrendült az emberek (khm..) iránti bizalmam. Fogalmam sincs ki az aki tényleg velem van, és ki az, aki bármikor hátba szúrhat - az utóbbi esetet szerintem szó szerint is értelmezhetem.
Luke leül mellém, s úgy néz rám, mintha engedélyt kéne adnom ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésemre.
-Minket megfognak ölni. - kezdi, mire az eddig visszatartott szipogás csuklás formájában hagyja el a számat. Valahol legbelül én is éreztem, hogy nem szórakozás gyanánt hoztak ide.