22. Rész - "Ne bántsd magad"

Sziasztok! Szeretném megköszönni a 15000+ oldalmegjelenítést, és a 43 feliratkozót! Most elkezdhetném mesélni hogy amikor elkezdtem blogolni sosem hittem volna hogy később ennyien fogjátok szeretni amit csinálok. Minden kezdő írónak üzenem hogy ne adjátok fel!:) Amikor írok felszabadulok, és ha arra a kis időre is de nem gondolok azokra a problémákra amik a való életben körül vesznek...gondolok itt az iskolára, a fiúkra stb.stb. Plusz ugye itt vagytok ti is akik támogattok engem...♥ A facebook-csoport linkjét pedig megtaláljátok a rész végén;) Köszönöm még egyszer, és jó olvasást:)

Linessa.xx

 Elszakítottak Tőle, és képtelen vagyok megtalálni, pedig szükségem van rá. 

A sarokban kuporgó testem egészéből elszáll az élet, fejem keményen ütődik a fapadlóba. Sípoló köhögés szakad fel mellkasomból, s ez nem lankad. Megállíthatatlanul erőlködik a tüdőm, számhoz kapok. Ragadós, folyékony dolog teríti be mindkét tenyeremet. Vér tör felszínre ajkaim közül.

-Zayn...- krákogom csukott szemekkel - kérlek segíts...

Mintha csak meghallotta volna valaki esetlen könyörgésem, az ajtó kinyílik. Fény vetül a szobára, a suttogó hangok pedig eltűnnek, köhögésem is alábbhagy.

-Ki az?

Csak a női alak körvonalait észlelem. Teljesen felém magasodik, az arcát egyáltalán nem látom.

-Nina vagyok Gwen, minden rendben lesz.

Hónaljam alá nyúlva emel fel a kényelmetlen felületről. Erősen kapaszkodok a lány derekába, attól tartok ha nem tenném a lábaim feladnák a szolgálatot.

-Tűzforró vagy. - jegyzi meg, s hogy megbizonyosodjon igazáról a homlokomra nyomja egyik tenyerét. - Szerzek neked valami pólót meg gyógyszert fentről, jó?

-Ne...ne hagyj itt. Vannak itt valakik.

-Véreset köhögtél? - kérdi rögtön, ahogy befejezem a mondatomat.

-Ah...ha. Mi...mi van itt?

Fejem elnehezül, Nina vállára omlik. Újabb köhögésroham támad meg, ám ezúttal nem olyan vészes mint az imént. Sok kicsit hallatok egymás után, mindegyikbe ugyanolyan módon beleremegek. Érzem ahogy a verejték megindul a homlokomról, le az állam vonaláig, onnan pedig rá mezítelen hasamra.

-Ha jobban leszel mindent elmondok, oké? Most kiviszlek innen.

Gondolom látja hogy alig bírok menni a lábaimon, ezért cseppet sem megerőltetve magát a kezeibe vesz. Meg sem kottyan neki a súly, amit normális esetben furcsállnék mert mégis csak egy akkora lányról van szó mint én magam - én pedig elég törpe vagyok. De, ez nem normális eset.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy lássam az utat amerre kimegyünk erről a helyről, azonban a könnyek meg a szédülés elhomályosítják látószerveim. Olyan látványt nyújthatok mint egy hulla. A láztól biztos hófehér vagyok, izzadok, remegek, felsőtestemet nem takarja semmi, a hajam kócos, a nyakamon kitudja mekkora szívásnyom észlelhető, a bokám meg fel van dagadva. Végtagjaim elveszetten lógnak lefelé, s attól tartok még megmozdítani is nehezemre esne azokat.

Hőmérséklet-változást észlelek, az összefolyó színek sem feketék már, hanem bordók. Arra következtetek hogy kiértünk az épületből. Sokszor pislogok egymás után hátha sikerül valamit kivennem a környezetből, de ahányszor ezt teszem olyan érzés fog el mintha tűvel birizgálná valaki a vízvonalamat. Minden áron leakarnak ragadni a szemeim.

-Aludj, rád fér. - mondja az engem cipelő lány.

-Ho...hol van Z...Zayn?

-Mire felébredsz itt lesz oké? 

Azt tapasztalom hogy nem a vékony kezek vannak a hátam alatt, hanem a - már - ismerős felületű ágy. Reszkető testemre vastag takaró terül, és ez az ami megadja az álmok világába vezető végső löketet.

*

Levegőért kapok, szemeim rugók módjára pattannak ki, szervezetem minél előbb elakar menekülni az előbb átélt rémálom elől. Csuklás formájában buggyan ki belőlem a sírás mikor körülnézek, és Ő nincs itt. Csak a félhomályban uralkodó szobát látom. Akaratlanul is rémképeket fedezek fel az előttem lévő térben. A vérfagyasztó szemeket látom, a Griff éles fogait látom, a sikítást hallom, ami a saját számból jön.

Térdeimet felhúzom, teljesen a sarokba mászok, s a takarót is jobban magamra húzom.

Dübörgő szívem egy másodpercre sem nyugszik le. 17 évesen nem ezt kellene átélnem. Én ehhez nem vagyok elég erős. Szomjas vagyok, éhes, és az egyetlen személy akiben igazán megbízok most sincs mellettem. Nina azt mondta itt lesz mire felébredek. Miért nincs itt?

Tekintetemet magam mellé vezetem, ahol megpillantok egy üvegpoharat, meg egy tányért. A pohárban lévő vizet mohón lehúzom, hátravetett fejekkel élvezem ahogy a hideg folyadék lecsúszik a torkomon. A tányérban mindössze egy vajjal megkent kenyér van, mellette pedig egy...sportszelet. Lyukas gyomrom egyből reagál az étel láttán, s én is alig hiszem el hogy végre ehetek, még ha ilyen keveset is.

Miközben táplálkozok, magamban megköszönöm Nina-nak amiért gondolt rám, hisz' csak ő lehetett.

Arra a kis időre ameddig az evéssel voltam elfoglalva nem figyeltem a néma szobát, de amint befejezem, a figyelmemet megint nincs mi elterelje.

Arcomat a hűs falnak döntöm, igyekszek nem a testi fájdalmaimmal törődni. A nyakam azon az egy ponton lüktet, a bokám rettenetesen fáj. Ezekhez meg csatlakoznak szépen a lelki gyötrelmek - a rosszabbak.

Egyszeriben beugrik valami, sokáig szemezek az átlátszó pohárral. A fejemben egy hang azt suttogja hogy tegyem meg, míg egy másik azt hogy ne. Az előbbi győz. 

Nem adok magamnak több gondolkodási időt, megragadom a tárgyat, s lehajítom a földre. A szilánkok szanaszét repülnek a helyiségben, nagy ricsajt hagyva maguk után. A legélesebb darabért lehajolok, majd kifújva a levegőt visszadőlök a falnak. 

Lehunyt szemekkel mélyesztem csuklómba a szilánkot, lassan húzom végig vékony bőrömön.

A fájdalom eltörpül. Eltörpül az mellett, hogy most csakis ezt érzem, és semmi környezeti tényező nem riogat. Erre az időre minden kiesik.

Érzem ahogy kibuggyan a bőröm alól a meggyvörös vér, a megkönnyebbültségtől felnyögök.

Bár már kezdem érezni a kín ismerős ízét a számban, nem tudok megállni. Újra és újra belemetszek a csuklómba.
Kinyitom látószervem, kissé megszédülök. A vérem egy hatalmas foltban beleivódott a takarómba, a megvágott testrészem pedig még mindig vérzik. Kirángatom magam alól a szürke lepedőt, s alaposan átkötözöm vele a karom, aztán hogy enyhítsem kicsit szédülésemet, halántékomat kezdem el masszírozni a használható kezemmel.
-Gwen! - összerezzenek a váratlanul érkező kemény hangra, automatikusan rejtem kezemet hátam mögé. - Mi a szart csinálsz?
Amikor meglátom őt, akkor jut el tulajdonképpen az agyamig hogy mit tettem az imént. Fátyol borul szemeimre, nem bírom tovább tartani vele a kontaktust - lehorgasztom a fejemet.
A fiú lassan felém lépked, hallom ahogy cipőjének a talpa még apróbbra töri a szilánkokat. Aztán maga elé húzza a lepedőbe csavart alkarom.
-Nézz rám. - kéri.
Megteszem. Ábrázatáról bűntudat, fájdalom csüng. Hol rám, hol vérző testrészemre pillant.
-Miért tetted?
-Azért...me...mert - csuklik el a hangom - nem bírom itt tovább. Vigyél ki innen Zayn, kérlek, nem bírom... - megint csak sírás szakad ki belőlem, reszketve markolom meg a srác fekete pólóját.
Záporesőként hullanak a sós könnyek, eláztatják az engem ölelő személy ruhadarabját. Izmos, kemény testének egészével húz magához, s ez miatt nem hogy megnyugodnék, hanem sokkal jobban rám tör a zokogás. Egyetlen porcikám sem marad nyugodt.
-Megoldom. Ígérem Gwen, hogy minden rendben lesz de erősnek kell maradnod. Ne bántsd magad.
-Hol voltál? Miért hagytál egyedül? Miért... - szipogok, aprót beleütök a mellkasába. Majd még egyet, már nagyobbat.
-Sajnálom. - csak ennyit mondd, de aztán folytatja - Hülye fasz vagyok aki nem elég erős ahhoz hogy megvédjen. Sosem kellett volna hogy elvigyelek abba a buliba. Ne haragudj.
Nem látom milyen fejet produkál, mindössze a hanglejtéséből következtetem ki hogy maga alatt van. Nagy tenyerével hátamat simogatja, puha, forró ajkai érintik a homlokom.
-D...de fáj. - nyögöm.
-Tudom.

Facebook-csoport.