30. Rész - Szökés

Az járt a fejemben mit éreznék, ha nem jönne vissza többé.

Aztán eltűnik felőlem. Hajába túrva lerogy a földre, egyetlen pontra koncentrál.
-Menj el. - mondja alig hallhatóan, s hátat fordít nekem.
Ezt most jól értettem? Az adrenalin nem hagy nyugodni, képtelen vagyok elhinni hogy tényleg ezt mondta. Sikerült megtörnöm? Kapva az alkalmon feltápászkodok, majd gyorsított léptekkel  indulok el újra előrefelé. Agyam folyamatosan kattog, lejátszódnak bennem a mondatai. Kijelentette hogy kihasznál, megkeseríti az életemet és ő fog megölni, erre kinyögök két mondatot és elenged? Sehogy sem állnak össze a kirakós darabjai. Megtorpanok. Nem értem messzire, így még látom hogy Lee ott gubbaszt egy fa tövében. Ökölbe szorítom a kezeimet, lassan engedem ki a levegőt. Nem vagy normális. Menj tovább. Kizárom a hangokat a fejemben, és olyat teszek amit lehet örökre bánni fogok: visszamegyek a fiúhoz. A talpam alatt ropogó ágak neszére rám emeli a szemeit, arcáról tökéletesen leolvasom mit gondol. "Megőrültél?". Feszengve ülök le mellé, de azért annyi távolságot megtartok hogyha robban akkor időben feltudjak pattanni. Égető tekintete bekebelez, ez pedig megnehezíti azt hogy bármit is kinyögjek.
-Én... - kezdem, mindvégig harapdálva alsó ajkam belső felét. - ...szeretném tudni miért nem árultál el minket.
-Mert akkor Zayn-t megölték volna amiért véd egy olyan személyt aki a kulcsa mindennek. De nekem nem az a célom, mert neki az nem fájdalom. Akkor van fájdalma ha téged elveszít. - úgy beszél hogy nem néz rám. - Ezért tényleg jobban teszed ha kurvára elhúzol innen, mielőtt meggondolom magam.
Fenyegetése jelen pillanatban egyáltalán nem hat meg, leragadtam annál a résznél hogy Zayn-nek fáj ha elveszít. Rettenetesen szégyenlem magam, és rettenetesen hiányzik nekem. Él még egyáltalán? Erre a gondolatra szívem már sokadjára is kettéhasad, a könnyek meg úgy folynak le az arcomról hogy rögtön nemis veszem észre.
-Menj már! - förmed rám, aztán a lábaim elé hajítja az üveget amit leejtettem a fáról.
Megrökönyödve bámulom hol a neonfolyadékot, hol a teljes változáson átesett féldémont.
Végül úgy döntök nem kellene tovább feszegetnem a húrokat, ezért felmarkolom a palackot, s futva elhagyom az erdőt.
A tüdőm nehezen bírja már elviselni a folyamatos hőséget, szervezetem meg nagyon hiányolja a napfényt, szóval egyre gyakrabban gyengülök el. Korgó gyomorral megtápászkodok azon háznak a hátulján ahová száműztek, s körülnézek. Por kevereg körülöttem, alakokat nem látok, mindössze a jóval távolabb mászkáló griffeket akik a kastélyt őrzik. Jobb oldalra nézve a félig nyitott kaput pillantom meg valahol a ködösség után. Megdobban a szívem, ismét visszanyerem az energiám.
Még egyszer szemügyre veszem a teret, aztán mindent beleadva kezdek el rohanni a nem túl messze elhelyezkedő kijárathoz. Futásom alatt előjönnek az emlékek. Ahogy Zayn végigcipelt itt, én meg össze-vissza ütöttem és karmoltam. Minden éveknek tűnik.
Lassan a meleget felváltja a fagyasztó hideg, fogaim annak ellenére is összekoccannak hogy izzadok. Mikor már azt hinném tényleg megmenekülök, ismerős trappolást hallok a hátam mögül, ami egyre hangosodik. Nem nézek hátra, hiszen nagyon jól tudom hogy egy griff eredt a nyomomba. Túl nagy mértékű félelmem felgyorsítja a sprintelésem, ám könnyes szempárom viszont nagy hátrány. Meghallom a lihegést, a fogak összecsattannak pontosan mögöttem. Felsikítok ahogy a kardigánom egyik felénél megragad az állat, s így hátrébb kerülök, vállam nekiütődik  tollas, kemény mellkasának. Küzdök, kibújok a pamutanyagból, és ez végre előnyhöz juttat. A griff pár másodpercig csak a ruhadarabot szaggatja szét, utána jut el az agyáig hogy én megszöktem. Kudarcot vallott üvöltést hallat, azonban nem adja fel - mégis már késő számára. Megragadom az égbe meredő kapu fémes rácsát, és erőlködve igyekszem elmozdítani a helyéről.
-Gye...gyerünk... - sírom, az állat citromsárga szemei felbukkannak előttem a ködben.
Nem bírom megmozdítani. Karjaim elgyengülnek, hátraesek.
Szorosan lehunyom a szemeimet, várom hogy megragadjon és szétszaggasson, ám nem történik semmi. A griff ordítására kipattannak a szemeim, mellkasom szinte kiszakad a helyéről amikor meglátom mi történt. Alig pár milliméterre a fejemtől csattog a csőrével, visít, de nem bír közelebb jönni. Két szárnya fennakadt a kapun, azokból vér csöpög. Félelmetes látványt nyújt, mandulavágású szemei beszippantanak. Egy darabig a földön heverve kúszok hátrébb, majd felszenvedem magamat a talajról. Elviharzok olyan messzire amennyire csak tudok, fogalmam sincs meddig fog tartani ez az út. Képtelen vagyok meglátni a végét. Óráknak tűnő rohanás után végre történik valami. Megváltozik a hő, hófehérség kerít be, bár csak egy szempillantásnyi időre. Aztán megint elesek. Köhögve terülök el a betonon, egyenlőre még nem tudom hol vagyok, azt sem hogy történt mindez, de az, hogy kék ég virít felettem immár örömkönnyeket varázsol látószervembe. Megcsináltad. Hátranézek, ahol csak egy kisebb fekete kapu árválkodik, mögötte folytatódnak a házak. Semmi pokolbejáratot nem fedezek fel.
Hangosan felzokogok, az sem érdekel hogy lenyúztam a könyökömet. Kijutottam. Sikerült kijutnom. Addig maradok a talajon, ameddig eléggé meg nem nyugszok ahhoz hogy folytassam az utam. Először csak feljebb ülök, majd a falnak támaszkodva felállok.
Két szürke ház között tartózkodom. Az egyiket benőtték a zöld növények, míg a másik oldalának többféle autósgumi van támasztva. Pontosan tudom hol vagyok. Ez a kollégium mögötti kis utca, amiből ha kiérek rögtön az udvarba vezet. Bizonyára csak álmodom. Majdnem meghaltam, mégis lehetetlen elhinnem hogy sikerült kijutnom onnan.
Annak ellenére hogy a lábaim majd' leszakadnak, az erdő felé veszem az irányt, nem pedig a szobámhoz. Tudnom kell mi történt.
Továbbra is sokkhatás alatt vagyok, érzem hogy még nincs vége. Értem fognak jönni. Túl sok nyomott hagytam magam után. A kardigánt, a futás közben elejtett palackot, a kapura fennakadt griffet. Szidom magamat amiért máris erre gondolok, csak az a baj hogy igazam van...túlságosan.
Az erdőbe beérve az ágakat rugdosom arrébb, s furának találom hogy mind zöld, nem pedig barna. Jobb lenne felkészülni arra mivel fogok szembesülni a hamarosan elém táruló házban, mégsem megy. Agyamat ellepték a gondolatok a legrosszabbal kapcsolatban, arra meg lehetetlen felkészülni. Hamarosan kiabálás üti meg a fülemet, mire felkapom a fejemet. Gyorsítom a tempómat, legközelebb a ház verandáján állok meg. Dübörgő szívvel húzódok az ablak alá, s minden egyes kisebb nyikorgásnál grimaszba rándul az arcom.
-Hol van?! - ordít Shane.
Jobban össze zavarodok. Én lemaradtam ott hogy elsült a pisztoly. Feljebb emelkedek, óvatosan lesöpröm az ablakról a port, és belesek.
-Te jó ég...- suttogom magam elé, a fájdalom nem kímél engem.
Hangos sírógörcsbe kezdenék, ordítanék, de ehelyett csupán befelé bámulok vérző szívvel, és tekintetemet nem bírom elszakítani a kanapé háttámlájánál heverő mindenhol vérző fiúról. Sötét nadrágja teljesen átvérzett, pont mint szürke pólója a hasrészénél. Barna szemeiből eltűnt az élet, vérben forognak és borzalmasan szenved. Shane ott áll előtte, a fegyvert rászegezi, még Lucy-t sehol sem találom.
Ahányszor megkérdi hol vagyok, Zayn pedig nyögve válaszolja azt hogy "a pokolban te hülye barom", a srác meghúzza a ravaszt. Az életemnek hívható fiú felordít, kezeivel próbálja elszorítani a combját.
-Nem! - sikítom sírva, s nem kell több: teljességgel kiszakítom a helyéről az ajtót. - A rohadt életbe, tedd le a pisztolyt! - ordítozok, hisztérikusan lököm fel a megrökönyödött Shane-t, aki bár nem esik el, de hátratántorodik.
Bőgve esek kábult démonom mellé, nem bírom abbahagyni.
-Te meg hogy... - kezdi gyötrelmes hangon, de nem sikerül befejeznie.
Kétségbeesve ölelem át a nyakánál fogva, közben szakadozva suttogok neki.
-Mi...mi...ér...ért nem gy...gyógyulsz?...Miért...
-A golyók. - nyögi csukott szemmel - Amíg bennem vannak...nehhmm...megy.
-Miért csináltad ezt?! - fordulok Shane-hez üvöltve, de Zaynt véletlen sem engedem el. - Normális vagy?!
A srác kiejti kezeiből a fekete gyilkos-eszközt, láthatóan csak akkor esik le neki mit művelt. Pár lépést még hátrál, majd a falmentén lecsúszik a földre.
-Te...te hol...
-Nem ez a lényeg! Te egy elmebeteg, hülye, fa... - kezdem el sorolni a dolgokat amik a nyelvemre akadnak, de ahogy Zayn vért köhög fel, a szavak belém ragadnak és sokkal inkább pánikroham uralkodik el felettem.