29. Rész - Mi és az összetört szívünk

Próbáltam elmenekülni az arcomat égető könnyek elől, mert talán nem akartam beismerni azt hogy nem megy Nélküle.

Miután Shane közölte Lucy-val, hogy Zayn-t egy elhagyatott házba látta bemenni, a lány habozás nélkül pattant lábra és mindketten nyomban elindultak az erdőbe. Semmit nem vittek magukkal, egy pillanatra sem fordult meg a fejükben hogy esetleg veszélyes lehet. Eleinte komolyan kétségbeestem, a srác kijelentése hideg zuhanyként ért, aztán kiderült hogy nem a Pokol kapujáról beszélt. Végig követtem őket, most pedig itt állnak a faház előtt egy nagy törzsű fa mögé bújva. A barátnőm sűrűn veszi a levegőt, tekintetét nem szakítja el a bejáratról.

-És most? - suttogja a felé magasodó fiúnak.

-Várunk. Még bent kell lennie.

Ahányszor elhangzik valamelyikőjük szájából Zayn neve a szívem mindig összetörik egy kicsit. Előttem van az arca, tisztán hallom a szavakat amiket nekem vágott. A könnyek meg leperegnek az arcomon. Egy idő után megunom a várakozást, csakis az a vágy hajt hogy láthassam, meg kell tudnom mit keres itt. Fürgén lépkedek a kísérteties ház bejáratához, még mindig nem szoktam hozzá hogy mennyivel könnyebb lett a testsúlyom. Az becsukott ajtón csukott szemmel lépek át, s ekkor elfog a bizsergés. Mintha a bőröm alatt hangyák szaladgálnának másodpercekig, aztán elmúlik. Összeborzong a testem, kissé szédelegve nézek körül. A padlón a plafonról letört hegyes fadarabok hevernek, míg a falon ferde képek helyezkednek el össze-visszaságokról. Kivehetetlen festmények sokaságával van telítve minden harmadik négyzetcentiméter, s ez még ijesztőbbé varázsolja a helyet. A szoba közepén egy koszos kanapé árválkodik, aminek szakadásaiból kilóg a szürke bélés. Az mögül motoszkálást hallok. A szívem megdobban, közelebb merészkedek a lakberendezési tárgyhoz. Nem mintha lenne bármi félni valóm, hisz nem láthat, gondolom. Remélem azért a lélektelen testem nem gurult le a fáról. Elhessegetem morbid feltevésem, inkább kiderítem mi az a hang. Egyet lépek, majd még egyet, végül megpillantom Őt.  Alkarjait felhúzott térdén pihenteti, jobb kezében félig elszívott cigicsikket szorongat. Megviselt arca a mennyezetet pásztázza, következőnek szájához emeli a cigarettát, s mélyet szív belőle. Meg sem kottyan neki, mellkasa megemelkedik ahogy letüdőzi, ám legközelebb már egy nagy sóhaj kíséretében kiereszti a füstöt. Szabályosan összeesek mellette, a sírás felszakad a mellkasomból. Ezt te tetted vele. Észreveszek még mellette három teljesen üres whiskey-s üveget, és ahogy jobban megnézem vöröslő szemeit arra is rájövök hogy nem sima cigit szív. Nem lehet. Ha Shane-nék ilyen állapotban kérik számon, ráadásul rólam, akkor nem fogja visszafogni magát. Nincs magánál.

Összerezzenek mikor erőltetetten felnevet, oldalra fordítja a fejét, pont oda ahol ülök. Meghűl a vér az ereimben, barna, üveges szemei még mindig figyelnek engem.

-Tudom hogy itt vagy. - betegesen vihog fel ismét, ám ez köhögésbe torkollik át. - Érezlek.

Újat szippant füves cigijéből, azután elfordítja a fejét. Lehervad a szájáról abnormális vicsorgása, két újjal összenyomja a cigarettát, s elhajítja. 

-Takarodjatok innen. - hangjából ítélve már nem hozzám szól, sőt, rá is jövök kikhez.

A padló nyikorgása elárulja Shane-t és Lucy-t akik abszolúte nem normálisak hogy bejöttek ide. Kimászok a kanapé mögül, könnyező látószervem még nedvesebb lesz. A fiú maga mögé utasítja a lányt aki láthatóan nagyon fél. Minden végtagja remeg, azt sem tudja hová nézzen. S a tény, miszerint nem hoztak magukkal semmit megbukott. A védelmező srác öklében egy fekete puska lapul, de inkább nem akarom tudni honnan szerezte. Felnyögök, ordítani akarok hogy menjenek el innen. Féltem őket. Féltem Zayn-t. Belehalhat ha a szívét találják el?

-Hol van Gwen? - kérdezi Shane, némi magabiztosságot erőltetve a hangjába.

-Hát a Pokolban. - röhög, majd egy rövidebb köhögésroham után talpra kényszeríti magát.

Megáll bennem az ütő, nem vagyok képes elhinni hogy ezt ilyen könnyedséggel közölte az imént.

-Ne szórakozz velem Malik! - megrezeg a kezében a pisztoly, így sikeresen odatereli a féldémon figyelmét.

Hangosan felhümmög, féloldalas, riasztó mosolya ráég az arcára.

-Azt ott komolyan gondoltad?

Az emberfiú ábrázatán félelem suhan át ahogy közelít felé Zayn, automatikusan hátrál egy lépést. Majd észbe kap. Felemeli a fegyvert, amit közvetlenül Rá szegez.

-Ne! - visítom, a könnyek hullani kezdenek.

Váratlanul kerít hatalmába az émelygés, a dolgok, az alakok mind homályosulni kezdenek.

-Ne...ne most....- nyögöm kétségbeesetten, minden erőmmel koncentrálok hogy még itt tudjak maradni.

Azonban nem sikerül. Utoljára annyit látok hogy Zayn még közelebb ér a puskát markolászó fiúhoz, aztán a fülsértő bumm! után elsötétül minden.

*

Levegőért kapva riadok fel, a hideg mint egy mérges kígyó, úgy kúszik végig a testemen. A lendülettől a forrásból merített víz kiesik az ölemből, és én megfeledkezve arról, hogy már van hangom felsikítok. Egyből érzékelem a bajt, két kézzel is befogom a számat, pedig tudom hogy ezzel nem megyek sokra. Még ilyen magasról is hallom az üveg nagy dobbanását a földön. Olyan erősen túrok barna tincseim közé hogy saját magamnak okozok fájdalmat.

Lelőtték?

Mi történt vele?

Életben van?

Lucy életben van?

Shane életben van?

A kérdések a fejemben egyre csak halmozódnak, kezdek lesüllyedni egy idióta szintjére. A diliházban lenne a helyem. Mondjuk, nem állok messze tőle - suhan át az agyamon a gondolat.

A ropogó ágak hangja elég adrenalin-löketet ad ahhoz hogy visszacsöppenjek a valóságba. Kitágult pupillával nézek körül, vért pumpáló szervem nem nyugszik le.

Újabb neszek. Térdeimet felhúzom a mellkasomhoz, reszketve kémlelem a sötét, meredező rőzséket. Elrettentő formákat vesznek fel, köztük a legtöbb az egy sötét szempár, ami csakis engem figyel.

Ösztöneimre hagyatkozva összeszedem magam, s megindulok lefelé a fáról. Lábaim minden egyes haladásnál megbicsaklanak, ilyenkor pedig végigfut rajtam az a bizonyos halálfélelem. Utam közben sem sikerül kizárni a hangokat - meg az aggodalmamat - , ráadásul a szél is süvít, hőmérséklet változást azonban nem észlelek. 
Ahogy talpam megérinti a szilárd talajt megkönnyebbülök, és egy szabályos kört leírva felmérem a terepet. Semmi furcsálló dolgot nem látok, a töredező ágak zaja sem hallatszik már. Csak az nyugtalanít, hogy az üveg eltűnt.
Nehogy nekiállj megkeresni. Fuss amíg tudsz. 
Hallgatok belső ösztöneimre, így sarkon fordulok, s a kastély hegyes, kiemelkedő teteje segítségével nagyjából tájékozódni is sikerül. Fürgén kapkodom alsó végtagjaim, az üldözési mániám felerősült amióta itt vagyok. Rohanás közben szüntelenül hátrafelé tekintgetek, csoda hogy nem esek hasra. Viszont később az elesésnél sokkal rosszabb dolog következik be. Először azt hiszem csak egy fának megyek neki, ám mikor feljebb emelem a fejemet, a sikítás gőzerővel akar kitörni belőlem - de a féldémon befogja a számat. Parázsló tenyere nehezíti a légzésem, ezért kezeimmel kezdem ütlegelni a szilárd testalkatú Lee-t. Félelmemet legyőzve csapkodom, rúgom, utolsó esélyként pedig beleharapok a testrészébe. Semmit nem érek el vele.
-Mégis kihez kiáltanál itt, drága? - kérdi elhaló hangon, és durván nekinyom a legközelebbi fának.
A kiálló rügyek felszakítják a pólómat, összepréselt ajkakkal tűröm ahogy lassan sebesre dörzsölődik a hátam. Én meg beszélni akartam ezzel. 
-Engedj! - követelem, amint szabad utat kap a szám.
Magamnak hazudnék azzal ha azt mondanám egyáltalán nem félek, mert valójában igenis rettegek attól hogy mit fog velem csinálni.
-Nem kívánságműsor. - közelebb taszít a növényhez, egész testével nekem préselődik.
Ajkai súrolják a fülcimpámat. Nyögve, szenvedve igyekszem távolabb nyomni, de mindez úgy játszódik le mintha egy falat próbálnék elmozdítani a helyéről.

-Kérlek... - lihegem - Miért jó ez neked? Miért jóoh.. - hirtelen hallgattat el, száját keményen nyomja neki az enyémnek.

Ekkor újabb veréssorozattal illetem a srácot, de két ujjával közrefogja mindkét csuklómat. A forró ujjak égetik a bőröm,  nyelve beakar törni a számba. Minden erőmmel azon vagyok hogy ne gyengüljek el semmiféleképpen, ezért is kitalálok valamit. A lehető legkeményebben harapok bele az alsó ajkába, erre ő reflexként lép hátrébb. Kipirosodott ajka kiemelkedik sápadt ábrázatából, barna szemei dühösen villognak rám. Futásnak eredek. Nem foglalkozok az arcomba csapó ágakkal, még úgyse hogy érzem a vért lefolyni az államról a pólomra. Olyan gyorsan rohanok előle mint legutóbb a grifftől, de mégis én, egy ember hogy menekülhetne el egy ilyentől? Egy féldémontól? Bele sem telik egy másodperc, a derekamnál fogva ragad meg, a lábaimat pedig kirúgja alólam. Sírva esek háttal a földre, eddigi minden küzdésem elapad. Elveszek. 

-Te hülye kis vipera. - morogja, miközben letérdel a fejem mellé - Komolyan azt hitted eltudsz futni?

-Mit akarsz tőlem?! - ordítom a képébe zokogva - Hagyj elmenni!

-A múltkor nem fejeztem be amit elkezdtem, hisz valaki ellenem fordult... - erei kidagadnak a nyakán, visszaemlékezik.

-Dehh... - mély levegőt veszek - Bármit is tett veled Zayn az már a múlté és nem kell megbosszulnod.

-Elvette tőlem az utolsó személyt aki miatt bennem maradt az a cseppnyi emberség.. - felsikítok mikor öklével belevág a homokba, pont a fejem mellett. - És én is megfogom tenni. Először... - végigsimít vergődő testem minden szegletén, amit csukott szemmel, könnyezve tűrök - ...kihasznállak. Aztán tönkre fogom cseszni azt a pár hónapot amíg még életben vagy, és én foglak megölni szeptember 1-jén. - rekedten suttog a fülembe, mondandójától vészesebben kezdem itatni az egereket.

Nem teheti ezt. Nem tettem ellene semmit. Gondolkozz Gwen, törd meg.

-Az a lány nem akarná, hogy bosszút állj. - mondom csendesen, s félelmemet legyőzve nézek bele a gonoszsággal teli, csokoládébarna íriszekbe.

Fájdalom suhan át rajta, megrázza a fejét. Mintha felfedeznék pár könnycseppet is a szemei sarkában, de nincs sok lehetőségem alaposabban megnézni. Folytatom.

-Nem lesz jobb ha megteszed...kérlek engedj el Lee.

-Miért kínzol? - kérdi elgyötört hangon.

Szempárja fénytelenné válik, arca sápadtabb lesz. Küzd önmagával.