1. Rész - Az idegen

Sziasztok! Először is köszönöm szépen a 10 feliratkozót, és a 2 drága barátnőmnek a 'FÉLEK' komiját.:'D Bár sokat nem mondott el, a lényeg hogy tudom, 'félnek'. Remélem tetszeni fog, és ne felejtsétek, rajtatok múlik mikor hozom az új részt...:)

Linessa xx

Bár kívülről szemlélve minden nagyon hétköznapinak tűnt... minden megváltozott.

Mennydörgés ébreszt, kinyitom a szemem, és kinézek az ablakon. A nap hirtelen a közelgő, sötét felhők mögé bújik. Újra meg újra dörög, a vihar gyorsan közeledik. A földuzzadt, sötét felhők között félelmetes villámok cikáznak. Így nem hallom tisztán, amint valaki végigdübörög a kollégium folyosójának fapadlóján, csak a nyitódó tölgyfa ajtót.

Szobatársaim mind halkan szuszognak az emeletes-ágyakban, őket cseppet sem veri fel az ég megállíthatatlan zörgése.

-Mit keresel itt, Lucy? - suttogom, nem akarom felébreszteni a többieket.

-Nem tudtam aludni. Nyamvadt viharok, utálom őket! - nyafog halkan, majd a rumlis ágyamra veti magát.

Egyből magára húzza szürke takarómat, egyedül barna szemei, és feje búbja látszik ki az anyag alól. Tekintete ide-oda cikázik, hol rám, hol a kint tomboló időjárásra koncentrál.

Sosem értettem barátnőm észjárását. Ha iskola van, alig lehet kirugdosni az ágyból, de ha végre szünet, minden reggel 6 órakor fent kukorékol.

Egyszer rákérdeztem, mire az volt a válasza, hogy iskolatitisze van. Hát, azóta meg sem kérdezek tőle ezzel kapcsolatos dolgokat.

Vele együtt nőttem fel, Melbourn-ben, a jövőnket pedig New York-ra alapoztuk. És sikerült. Itt vagyunk koleszban, és az utolsó évünket fogjuk kezdeni szeptemberben.

E 3 év alatt mindössze háromszor utaztunk haza, a karácsonyokra. Nem mondanám hogy hiányzik Ausztrália, meg az ottani életem. Anya nem foglalkozott velem, az egész élete az ivásra épült fel - ez manapság sincs másképp -. Apám...apámnak még a nevét sem tudom, sosem találkoztam vele.

Ott, általános iskolában lenéztek, egyedül Lucy volt nekem.

De itt!

Mindenki kedvel, bulikba hívnak, a lányok féltékenyek rám.

Elhagytam Melbourn-ben a visszahúzódó, félénk, vörös loboncos kislányt. Helyébe lépett egy teljesen másik, vadóc, igen nagy népszerűségnek örvendő barna hajú tinédzser. A múltamat mélyen elástam, és nem szándékozok bárkinek is beszélni róla - Lucy-n kívül, hiszen Ő is ezeken ment keresztül -.

Fejemet kicsit megrázom, - magam sem vagyok tisztában azzal, hogy kalandoztak el ennyire a gondolataim - s barátnőm mellé huppanok. Sóhajtva a vállára hajtom a fejem, szemeim rögtön leakarnak csukódni, de küzdök az álmosság ellen. Tudom, hogyha elalszok, mire felébredek senki sem lesz a szobában, és utálok úgy felkelni. Mindenki előtt szeretek elkészülni, lemenni a büfébe a szokásos reggelimért, aztán ha suli van rögtön oda, vagy ha nincsen - mint most is, nyári szünetben - készülni bulizni, vagy le a városba a haverokkal. Valószínű az előbbi fog érvényesülni, hiszen a nyár első napja viharral indul.

-Ma kiürül a kolesz! - derül fel hirtelen Lucy arca - Jöhetek hozzád aludni!

-Te is tudod, hogy nem mindenki megy haza a nyárra - magyarázom - Christie, például itt marad a szobában.

-De Taylor és Kelly nem, szóval jöhetek. - kezd nyomban harcolni, ahogy mindig is szokott.

Alig tudom elrejteni a mosolyomat, ezért inkább kikelek az ágyból, és felkapom a neszesszeremet, meg az aznapi ruhámat.

-Mindjárt jövök.

-Az a mindjárt lesz 1 óra, ahogy téged ismerlek. Megyek veled.

Sietve ledobja magáról a takarót, utána a nyomomba ered.

A folyosón síri csend uralkodik, a két oldalt lévő ablakokon kopogtatnak a fák nedves, korhadt ágai. Ha belegondolok, tegnap éjjel milyen volt, el sem hiszem, hogy ez tényleg ugyanaz a folyosó.

Konfettiket dobáltunk, ahány telefon, annyiféle zene üvöltött, énekeltünk, táncoltunk. Csak ünnepeltük az évfolyamtársainkkal a 11.év végét, és persze csatlakoztak hozzánk a kollégium végzősei is.

Na igen, ez miatt sírtam is egy kicsit. Az a srác, akibe 9. óta szörnyen szerelmes vagyok, ma elmegy. Harry Styles elballagott, és 3 évem alatt nem tettem semmit az érdekében, hogy a pasim legyen. Ilyen az élet.

Egy darabig lefagyva bámulok a levegőbe, de aztán Lucy visszatér mellém a saját cuccaival, és belöki a mosdó ajtaját.

Ezzel kellőképp visszarángat a jelenbe. Neki sosem volt a szíve csücske Harry. Szerinte csak egy nőfaló kisherceg aki egyet csettint és minden lányt megkap, akit csak akar. Talán igaza van. Engem viszont teljesen magával ragadott a smaragdzöld, csillogó szeme, és mindig jól ápolt, barna, göndörödő haja. Már mindegy.

-Már megint hol jár az eszed? - kérdi - Ez ma a 3. ilyen eseted, pedig még csak 7 óra.

-Na, vajon?

Eléggé világfájdalmas képet vághatok, a szám akaratlanul is sírós grimaszba torzul. Barátnőm először csak a szeme sarkából néz rám, de aztán levágja a mosdó szélére a fogkeféjét, és megpördül. Csípőre tett kézzel vizslat, tekintete már-már éget. Utálom, ha ezt csinálja.

-Felejtsd már el azt a srácot! - kiált fel, ám gyorsan elhalkul - Ne haragudj. De kiborítasz. 9. szeptember harmadika óta folyamatosan róla beszélsz, minden nap azt mondogatod, hogy rád nézett, rád mosolygott. A nagy faszt. Nem látsz a dolgok mögé, drága barátnőm. Egy menetre kellenél neki, semmi többre. Igen, igen téged elvakít a rózsaszín köd, engem viszont nem, és észreveszek dolgokat. - itt hirtelen az alsó ajkába harap, zavartan fordul vissza a tükörhöz. - Nem mindegy? Ma tízkor úgyis elmegy, és soha nem látod többet.

-Miféle dolgokat?

-Semmi, nem érdekes.

-Lucy, jogom van tudni, ha rólam van szó!

Hangom egyre kétségbeesettebb lesz, gondolatok ezrei futnak át az agyamon. Lu véletlenül sem nézne rám, próbálja eltüntetni az arcán itt-ott megbúvó pirosságot. Vizet fröcsköl magára, megmosakszik, befejezi a fogmosást, majd sminkelni kezdi magát. Mindezt síri csendben. Legszívesebben kitépném a kezéből azt a rohadt szemceruzát, és a képébe ordítanám még egyszer, hogy jogom van tudni. De nem teszem. Leküzdöm a bennem tomboló feszültséget, s azzal nyugtatom magam, hogy semmivel nem lenne másabb, ha elmondaná. Harry ma elmegy, nem látom többé. Majd jön másvalaki, olyasvalaki aki tényleg szeretni fog, és nem olyan, aki még egy pocsolyába sem lépne értem.

Hosszasan kifújom a levegőt, végül pedig nekikezdek készülődni, hogy eltudjak búcsúzni pár végzős barátnőmtől, akiknek tízkor indul a buszuk a reptérre.

*

A kollégium elé gyülemlik szinte az összes diák, mindenki hangosan nevet, azzal poénkodnak, hogy végre kiszabadulnak az iskola világából, és biztos nem fognak főiskolára menni. Jó jövő elé nézhetnek.

Én, Lucy-val és Christie-vel, a szobatársammal a lépcső legfelső fokán ülünk, és nézzük, amint beözönlenek a buszokba. Mindenkitől elbúcsúztam akitől akartam, de persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogok velük beszélni. Tartani fogjuk a kapcsolatot, hiszen nagyon jól kijöttünk egymással.

Pont, mikor minden reményem elszállna, hogy valaha még fogom látni Harry-t, abban a pillanatban csörtet le mellettem a lépcsőn, hevesen integet a buszsofőrnek, hogy ne induljon még el. Teletömött fekete táskája lazán a válláról lóg lefelé, s annak ellenére, hogy nem is süt a nap, sőt, nem rég ment el a vihar,  napszemüveggel takarja el álmos szemeit. Páran leordibálnak neki a járműről, azzal ugratják, hogy másnaposok nem szállhatnak fel a "járgányra".

Aztán eltűnik a szemeim elől. A torkom összeszorul, keserű íz tölti meg a számat, de a könnyek nem jönnek. Ez is egy jel lehet, hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs egymás közelében, gondolom. Belekarolok Lucy-ba, s végleg lezárom magamban a Harry Styles féle korszakomat.

-Na, ne vágj már ilyen fancsali képet. Bulizunk egyet, és minden helyre jön! - csíp az oldalamba Lucy. - Nem jövünk ki addig a disco-ból, ameddig nem szedsz fel valakit.

-Akkor ott ülhetünk egész nyáron. - motyogom, ezt inkább csak magamnak, de szemfüles barátnőm meghallja.

-Nem állhatsz így hozzá!

Egyből vitába akarok szállni vele, de mihelyst beakarom csukni magunk mögött a kolesz ajtaját, egy durranást hallok, s ez belém kényszeríti a szavakat.

Mire odanézek, már nem látom a hang forrását, csak egy idegen fiút, aki a kovácsoltvas kapu előtt rohan el. Tetőtől-talpig feketében van, az egyetlen szín a szerelésében, az a csuklójára tekert bordó kendő. A vihartól elázott, fekete haja a szemeibe lóg, arcát sötét borosta fedi.

Lucy is ugyanolyan érdeklődve követi tekintetével a futó srácot, akit még sosem láttunk itt ezelőtt.

-Hát ez érdekes volt. - rántja meg a vállait Lu, s könyökével belöki az ajtót.

Én viszont nem reagálom le ennyivel. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, amikor megláttam. Magam sem tudom mi, egyszerűen csak érzem, hogy nem ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy láttam ezt az idegent.