11. Rész - Drog?

Amikor felém hajolt, különös melegség szűrődött át rajtam.

Megduzzadt, piros száját figyelem amint fogait végighúzza az alsó ajkán, majd egyik kezével a derekamhoz nyúl, és magához ránt.

-Igen, az voltam. - suttogja a fülembe.

A hideg fel-le futkos a hátamon, szemeimet csukva tartom, s fejemet automatikusan húzom közelebb a nyakhajlatához. Az egész testéből árad a megszokott hőmérséklet, és minél tovább maradunk ebben a pozícióban, némán, egyre melegebbnek érzem. Kezeit nem veszi le a derekamról, sőt, egyre közelebb húz magához.

Jóleső sóhaj szakad fel a mellkasomból, bal kezemmel kissé meggyűröm kék ingének a szélét.

Jelen pillanatban azt sem fogom fel kivel ölelkezek ilyen szenvedélyesen, annyira vonzódom hozzá.
-Nekem...uh...azt hiszem muszáj ledőlnöm egy kicsit.
Kábán lépek hátrébb a fiútól, tekintetemet rögtön az övébe fúrom, és valamiféle érzelmet próbálok kivenni a barna szempárból.
De semmi. Csak féloldalasan mosolyog, ahogy mindig is szokott.
-Még látjuk egymást. - kacsint, ezt követően pedig hátrafordul, s pár perc elteltével már eltűnik a sok new york-i ember között.
Meglepetten indulok el vissza  a kolesz felé, s közben az érzés, amit érzek teljesen a hatalmába kerít. Még mindig érzem a parfümjének illatát, erős kezeit a derekamon. Mintha még mindig ott lennének a testrészemen.
Biztonságban éreztem magam.
Ha vele vagyok mindig úgy érzem, hogy nem bánthat senki, holott igazából ő lenne az a személy, akitől másoknak óvnia kellene.
Ez a kis idő alatt teljesen elfelejtem a kórházban lejátszódó jelenetet, és csak akkor szembesülök vele újra, amikor már a szobámba lépek be - vagyis meglátom Lucy-t - . Hogy ért vissza ilyen gyorsan?
Barna haja kócosan áll, fátyolos szemekkel néz rám.
Ugyan próbálja elrejteni az összetöröttségét, ezt nem lehet.
Egy: tudom miért ilyen.
Kettő: ezt senki elől nem lehetne eltüntetni másodpercek alatt.
-Miért tűntél csak úgy el? - próbálkozik - Meg sem látogattad Dave-et.
Most komolyan ennyire hülyének néz?
Akaratlanul is gúnyos horkantás hagyja el a számat, és úgy érzem, nem bírok 5 percnél tovább egy légtérben lenni Lucy-val.
-Itt inkább az a kérdés, hogy miért verted át Shane-t, miért mondtad David-nek, hogy szereted, és miért smároltatok?!
A lány összerándul a felindult hangnememre, szégyenkezve hajtja le a fejét. Ezután meg a magyarázkodás jön, amire rohadtul nem vagyok kíváncsi. Ezt nem tudja megmagyarázni.
Mérgemben felkapom az ágyamról a válltáskámat, és elkezdtem összekapkodni a cuccaimat.
-...egyáltalán miért vagy kiakadva ennyire ezen? Nem is akarsz semmit David-től, Shane-hez meg semmi közöd.
Kezeim megállnak a levegőben, teljes sokk hatás alatt kerekednek el a szemeim.
-Ez kibaszottul nem az a Lucy Morgan akit én megismertem. - halkul el a hangom, torkomat szaggatja a sírás - Nagyon nem...
Azzal fogom magam, felkapom a táskát, és kisietek a szobából,  jó hangosan becsapva magam mögött az ajtót.
Azt hiszem ebben a másodpercben veszítettem el azt az embert aki nagyon fontos nekem.
Hagyom, hogy könnyeim végigfolyjanak az arcomon, végül pedig lecsöpögjenek az államról a pólómra. Hogy nem vettem észre, hogy így megváltozott? Miért most, amikor már késő van, és nem tudom jó útra téríteni? És miért érzem úgy, hogy ez is az én hibám? Miért magamat hibáztatom?
Fátyolos szemeimtől alig látom a felfelé vezető lépcsőfokokat, így majdnem elesek az egyikben, de szerencsére időben megkapaszkodok a korlátban, és folytatom utamat a folyosó végére.
Igazából magam sem tudom miért jöttem Zayn szobájához. Ő nincs itt. Nem tudok még bemenni sem.
Mégis itt maradok.
Lecsúszok a hideg ajtó mentén, míg térdeimet felhúzom, s ráfektetem a fejemet. Minden emlék előjön.
Ahogy kiskorunkban mindennap együtt játszottunk, aztán az első iskolai nap. Ahogy együtt nőttünk fel. Hogy mindent elmondhattam neki, és Ő sosem árult el engem.
Hogy lehetett az a lány az, aki most ilyeneket csinál? Hol van az én Lucy-m? Elnyelte New York. 

Gőzöm sincs mennyi idő telik el keserves sírásommal, meg a visszaemlékezésemmel, de az igazat megvallva nem is érdekel.
Fejem kábán billeg ide-oda, alig bírom ébren tartani magamat. A fájdalom teljesen kikészített, legszívesebben 1 hétig folyamatosan aludnék, de nem bírok vissza menni a szobámba. Nem bírom látni Lucy-t.
-Te mit csinálsz itt? - a mély hangra felkapom a fejem, hunyorítva próbálom beazonosítani a fiú körvonalait.
-Aludni akarok.
-Itt?
-Szabad? - alsó ajkam lefelé görbül, ismét úgy érzem magam hogy bármelyik pillanatban felszínre törhet a zokogás.
Zayn az orrnyergét dörzsöli frusztráltan, azt hiszem gondolkozik. De végül felém néz, majd kizárja a hátam mögött lévő ajtót.
Ha nem lenne bennem semmi erő, akkor tuti, hogy hátraesnék, de nincs kedvem még Zayn-nel is vitatkozni, szóval szimplán csak talpra kényszerítem magam, és besétálok a szobába.
Nem kérdez semmit, rám sem néz.
Én sem rá.
Gond nélkül elterülök az egyik üres emeletes ágyon, a fal felé fordulok, az álom pedig nyomban magába szippant.

*

Az a megnyugvás amit az álmok világában sikerült elérnem, a valóságba visszatérve ugrásszerűen tűnik el. Visszajönnek a megtörtént dolgok emlékei, amik sajnos nem rossz álmok, hanem a színtiszta való világ.
Érzem, hogy a szemeim alatti bőr felduzzadt a sok sírástól, a szemfestékem meg nagy valószínűséggel rászáradt a bőrömre.
Ha a fiú, akinél éjszakáztam meglát így, kiszalad a világból.
Háttal a falnak kelek fel alvóhelyemről, és bár nem tudom pontosan hogy itt-e van, azért érzem égető tekintetet a hátamon. Vagy nem a hátamon. Mindegy.
-Mi történt veled?. - bukkan elő a semmiből,  elállva a kijárathoz vezető utat.
Ismételten szemügyre vehetem kidolgozott, tetovált felsőtestét - ezúttal sokkal közelebbről - .
Remélem, hogy heves szívdobogásom nem annyira hallható, mint ahogyan én azt hiszem.
-Nem érdekes. Köszi, hogy itt aludhattam, de most mennem kell. - hadarom el gyorsan, és már kerülném is ki, de odébb áll.
-Nézz rám.
Parancsoló hangnemétől kissé megijedek, és ebből adódóan kénytelen vagyok azt tenni amit mondd.
Éjfekete haja kócos, arca beesettebb a tegnapinál, emellett pedig fehérebb is - de még mindig nagyon jól néz ki - .
-Szerintem meg eléggé érdekes, ha így elintézted magad...mi történt?
-Mióta érdekel téged, hogy mi van velem?
Egy torokköszörülés után jobb kezével a hajához nyúl, meghúzza pár tincsét, s eláll előlem, így már simán ki tudnék sétálni, mégsem teszem.
-Mióta érdekel téged, hogy mi van velem? - kérdem újra.
-Ne tegyél fel nekem keresztkérdéseket.
-Te is ugyanezt csinálod!
Hangom hisztérikusan cseng, ami a srácnak is feltűnik, ugyanis szemöldöke csodálkozva a magasba szalad.
-Tényleg tudni akarod?
Gondolkodás nélkül bólintok, ám a következő lépésére nem számítok. Olyannyira közel jön, hogy közé, és a fal közé szorulok.
Pont úgy, mint amikor kis híján megfojtott a folyosón. Pilláim megremegnek, nehezemre esik két lábbal a földön maradni. Természetellenesen vonzódom hozzá.
Sejtelmem sincs arról mit akar csinálni, és azt a valamit meddig akarja elnyújtani, de én már nem bírom tovább.
Átkarolom meztelen derekát, s mindenféle félelemérzet nélkül, ajkaimmal megérintem az övéit.

Megint csak tapasztalom a forróságot, ami az egész testéből árad, s mély, halk nyögés szalad ki a száján. Nem tudom hogy a meglepetéstől, vagy azért mert Ő is ugyanezt akarta, bár ez ebben a pillanatban nagyon nem érdekel.

Még soha, egyetlen csók sem juttatott túl azon a bizonyos ponton, senki sem hatott rám eddig úgy, hogy még többet kívánjak. Neki sikerült.
Mégis valami megváltozik.
Mintha mindenütt, ahol érintem átlüktetne a szíve a bőrén.
Váratlanul imbolyogni kezd körülöttem a tér. Azt hiszem a túlzott hőtől, de az is lehet, hogy csak az előbb felfedezett tapasztalatomtól, amitől megijedtem.
Levegő fogytán véget vetek a csóknak, s rögtön utána meg kell kapaszkodnom Zayn karjaiban, ugyanis nem tudom megtartani magam.
-Mi...mi volt ez? - remegek.
-Jobban tetted volna, ha elmész, amikor elállok az utadból.
Már a körülöttem lévő teret is homályosan látom, mintha valaki bedrogozott volna.
Azt viszont még kitudom venni, hogy az engem fogó fiúnak a szemei elfeketednek, s ahogy belenézek, engem is elnyel a sötétség.