12. Rész - Éjfélkor

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom hogy nem tudtam időben részt hozni, csak 1 hét késéssel, de annyi minden más volt ami előrébb került mint a blogírás, és nem is volt hozzá ötletem..:| Ha olvassátok, lehet felfedezitek benne hogy kicsit erőltetettre sikerült, és rövidre amiért ne haragudjatok. Próbálom utolérni magam. Köszönöm a megértést, jó olvasást.

Linessa xx

A félelemtől nem lehet csak úgy megszabadulni.

Egy villanás erejéig halvány színskálák tűnnek fel csukott szemhéjaim előtt,  utána visszatér a sötétség, de a fura, zavaró látványtól nem is tartom tovább csukva látószervem.

A jól ismert, fehérre mázolt koleszplafont látom meg legelőször, s csak utána az emeletes ágy mellett ácsorgó fiút.  Tökéletesen emlékszek a csókra, ám arra már nem, hogy mi történt utána. De miért? Ha ittam volna, még meg is értem az emlékezetkiesést, de így semmi értelme. Létezik, hogy megint csak álmodtam volna?

Miközben felülök, kisöpröm  homlokomból barna tincseim, hogy normálisan rá tudjak nézni Zayn-re, és kérdőre tudjam vonni.

-Uh…ez már a 2. eset hogy kérdezem, pedig most nem is ittam…Miért nem emlékszek semmire? Mi történt?

-Csókolóztunk. – rántja meg a vállait, tartva a szemkontaktust.

Fülig pirulok ettől az egyetlen szavától, pedig ezzel az eggyel még én is tisztában vagyok. Az ő szájából olyan sexy.

Mi?  Sürgősen pofán kéne csapni magam. Ez a fiú majdnem megfojtott, meg fenyegetett Gwen!

-Ééés…? – faggatom tovább, azonban zavaromban már nem tudok rá nézni, főleg hogy még mindig alsógatyában van. Csak, alsógatyában.

-És semmi.

-Zayn!

-Ennyi, Gwendolyn. Menj el innen. Most.

A csúnyábbnál csúnyább megjegyzések szépen kiakarnak törni a számból, a végtagjaim meg sürgősen összeakarják csapkodni meg rugdosni a srácot, de megálljt parancsolok magamnak. Nem szabad elveszíteni a fejemet. Túl kell tennem magam a tényen, hogy valószínű sík hülye vagyok, és elfelejtek dolgokat úgy, hogy nincs pia a szervezetemben. Túl kell tennem magam azon is, hogy csókolóztam egy fiúval akitől nemrég még rettegtem, és a szemeim láttára ütötte le David-et, aki ez miatt kórházba került. De francba, életem legjobb csókját kaptam pár órával ezelőtt.

Könnyeimet – és dühömet – hátráltatva, felpattanok az ágyról,  azzal a lendülettel felkapom a székre állított kistáskámat.

A lendület kicsit nagy, ugyanis a kicipzározott táskából kipotyog a szempillaspirálom, meg a személyim.

Az lett volna a tervem, hogy mérgesen kiviharzok, de így még vissza kell fordulnom, és le kell hajolnom pontosan Zayn lába elé. Ekkora balek is csak én lehetek.

Már pont megtenném ezt a lépést, amikor Ő megelőz. Egy kisebb meghajlással felszedi a földről a cuccaimat, majd a kezembe nyomja azokat.
Tekintete furcsán sokat időz a személyimen, de nem tudok semmit leolvasni az arcáról. Pedig ez a kép nem is lett olyan gáz rólam.

Gyorsan elrejtem a farzsebembe a két dolgot, s ezúttal tényleg kimegyek…vagyis csak akarok.

-Pontosan hány órakor születtél, január elsején?

Hátrafordulva először látok félelmet az arcán. Nem tudom mire vélni a kérdését, hisz az előbb még azt közölte velem, hogy menjek el, valószínű azért mert elakarja felejteni hogy csókolóztunk. Most meg azt kérdezi, hánykor születtem? Komolyan nem tudok kiigazodni ezen a személyen.

Ha most a szívemre hallgatnék, elindítanék egy vitát azzal hogy „miért érdekel ez téged?!”, de ez egyszer nem arra hallgatok.

Nagyot sóhajtva válaszolok az értelmetlen kérdésére, s végleg elhagyom a szobát.

-Éjfélkor.
Utam a mosdók felé vezet, hogy egy kicsit rendbe hozzam a kinézetemet, és ne úgy mászkáljak egész nap mint egy élő-halott...egy képszakadásos élő-halott.
A tükörbe is csak akkor vagyok hajlandó belenézni, mikor már úgy érzem sikerült egy kis - oké, elég sok - korrektor segítségével eltüntetnem a hatalmas karikákat a szemeim alól.
Apró mosolyt erőltetek fel az arcomra, mintha mi sem történt volna, s egyszerre játszódik le a fejemben az, hogy mennyire jó színész vagyok, meg, hogy nem kellene becsapni önmagamat.
És most hogyan tovább?
A szobámba nem mehetek, hisz' biztos hogy Lucy lesben áll, és ahogy lenyomom a kilincset nekem ugrik, bocsánatok áradatát zúdítva rám.
Az udvar mellett döntök.
A nyár kezdi felvenni a formáját, ugyanis egy felhő sincs az égen, és a nap is kellemesen süt. Pár diák tartózkodik a nagy méretű területen, de ők is csak a tölgyfa alatt süttetik a hasukat.
Én egy üres sarokban foglalok helyet egy padon, távol a társaságtól, s csak meredek előre.
A nyári, kellemes szél össze-össze borzolja barna hajamat, a szemembe fújja a tincseket. Általában zavar ha a szemeimbe lóg, de ezúttal nem söpröm ki onnan azokat, hanem hagyom, hogy saját életet éljenek a halszálaim.
Olyan jó egy kicsit egyedül lenni, és kizárni mindenféle gondolatot, ám erre sajnos csak akkor jövök rá, amikor meglátok egy felém közeledő alakot.
Feljebb tornázom magam, loboncomat pedig a jobb vállamra igazítom, így már tisztán látom a fiút.
Nagyokat pislogok rá, s fogalmam sincs hogy azért-e, mert eszembe jut, hogy átvert Lu-val együtt  engem meg Shane-t, vagy azért, mert a haja zöld.
Alsó ajka szélén meglátszik a friss varrat, amit gondolom Zayn miatt kellett összevarrni.
Ellenségesen pillantok fel rá, karjaimat ingerülten keresztezem a melleim alatt.
-Szia Gwen.
-Hello. Miért jöttél?
-Leülhetek?
-Muszáj? Ha ugyan azt akarod elmondani amit Lucy is próbált, akkor megfordulhatsz és elmehetsz.
-...elmondtad Shane-nek?

Résnyire szűkülnek szemeim, s azon gondolkozok, hogy hogy lehet valaki annyira szánalmas, mint Ő. Azt hittem legalább a történtek után képes a haverja szemébe nézni, és azt mondani hogy bocs, kavarok a lánnyal akivel randizni voltál. De nem.  Még van képe idejönni hozzám, és megkérdezni, hogy el mondtam-e neki.

-És ha nem? Azt akarod kérni, hogy hallgassak? – a hangom még nyugodt, azonban érzem, hogy kezdem már elveszíteni az irányítást. – Komolyan elakarod ezt titkolni előle?

Idegesen új színű hajába túr, s látom, hogy beleakar harapni az alsó ajkába, csak időben eszébe jut az ott éktelenkedő friss varrat. Nem lett volna túl szép ha beleharap.

-Nem fogok hallgatni.  Vagy elmondjátok neki magatok, vagy én fogom. Most pedig menj el, David. Egyedül akarok lenni.

-Nem úgy néz ki, hogy sokáig egyedül fogsz maradni…-suttogja elhaló hangon, miközben a tőlem balra lévő füves területet veszi szemügyre.  – Tényleg jobb, ha megyek.

Oldalra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam kit nézett úgy David, ugyanis pár másodperccel később meghallom Zayn mély hangját.

-Ez meg már megint mit akart? – bök fejével a távolodó srác alakjára – Nem tanult a múltkoriból?

Nem válaszolok neki, hanem simán csak előhúzom a farzsebemből a mobilom, és nyomkodni kezdem. Próbálom figyelmen kívül hagyni azt, hogy leül mellém. Egy ideig még tűröm a tekintetét az arcomon, viszont kezd egyre nyugtalanítóvá válni ez a helyzet.

-Oké. – eresztem le az ölembe a telefont – Miért nem lehet egyedül hagyni?

-Tudod, hogy én más vagyok mint a többiek?

Nagyokat pislogok rá, s közben érzem, hogy kezdek teljesen elvörösödni, olyan sexyn néz rám.

-Mit értesz ez alatt?

-Azt nem tudom elmondani, csak megmutatni. Ma este éjfélkor, gyere ugyan ide vissza.Megértetted? 

Hangjában van valami fenyegető, de ez annyira eltompul az a vonzalom mellett amit érzek, hogy nem tudom ép ésszel felfogni a parancsát. Mintha az a tekintet befolyásolna, mintha nem tudnék ellenkezni.

-Itt leszek.  – bólintok gyorsan, s zavaromban felpattanok a padról, hogy visszamenjek az épületbe, azon belül pedig a szobámba.

Minden meggyőződésem megvan arról, hogy Lucy a szobában lesz, de legnagyobb meglepetésemre üresen találom a helyiséget. Ez némi megkönnyebbüléssel tölt el, mert így nyugodtan megtudom emészteni Zayn szavait, de nyugtalan is vagyok emiatt. Hol lehet Lucy?