13. Rész - Üdv a pokolban

Sziasztok! Igen, igen, megint késtem a résszel, pedig azt ígértem többet nem fogok, de sajnos nem tudom többször ezt megígérni, mert saját magam számára is kiszámíthatatlan vagyok. Egyszer fél óra alatt megírok egy egész részt, egyszer meg 1 hét alatt csak fél bekezdést tudok leírni, szóval...ez van. Nem mondom hogy szombaton tudok részt hozni, de igyekszem, tényleg. Jó olvasást:)

Linessa xx

Jobb elszenvedni a rosszat, mint megcselekedni.

Éjfél előtt pár perccel én már a pad előtt állok, és várok. Fogalmam sincs miért kell itt lennem, ahogyan arról sem, miért mentem bele ebbe az egészbe. Amióta megjelent ez a titkolózó személy az életemben, rengeteg olyan dolog van ami nem tiszta előttem. 

A fák suhogása, meg a hűvösen fújó szél az egyetlen társaságom. A percek telnek, de nem olyan gyorsan, mint ahogy én szeretném, hogy teljenek. 

Végül mégis átvált az az 1 fránya szám a telefon kijelzőjén: 00:00.

Pontban akkor pedig hátulról megszorít egy erős kéz, s a kéz tulajdonosához tartozó száj a nyakamhoz súrolódik.

Szívem rettenetes sebességgel dobog, úgy érzem bármelyik pillanatban gondolhat egyet, és kiugorhat a mellkasomból. A levegőt is szaporábban veszem, teljességgel beledőlök Zayn karjaiba, amik még mindig a derekamon pihennek.

-Csak két szó. - szólal meg habozva - Ne haragudj.

Időm sincs arra, hogy felfogjam miket hord itt össze, ugyanis egy szempillantás alatt préselődik a számhoz egy nedves rongy, ami azonnal kiiktat engem a valóságból.

*

Az oldalam lüktet a kemény, érdes felülettől amin fekszek. Lábaimat nem érzem olyannyira zsibbadnak, s ahogy visszatérnek az emlékek azzal kapcsolatban, hogy akkor most Zayn elrabolt (?), a félelem is kezd eluralkodni rajtam. Nem merem kinyitni a szemeimet, rettegek attól, amit talán látni fogok.

A levegő sokkal hidegebb mint nyáron szokott lenni New York-ban, a parázs friss illata marja az orromat.

Sejtelmem sincs arról merre lehetek, semmiféle hangot nem hallok.

Próbálom mozdítani először csak az egyik lábamat, ám ahogy ezt megteszem, mintha ezernyi hangya kezdene el futkosni a bőröm alatt, ami rohadtul kellemetlen érzés.

Aztán jön a másik is, ezzel együtt pedig kinyitom látószervemet.

Hosszú, keskeny homokos út tárul elém, két oldalán levéltelen vastagtörzsű fák meredeznek az égbe. Azt leszámítva, hogy a méretük eltér egymástól, ugyanolyanok. Az ágak elhelyezkedése, a kiálló kisebb gallyak...minden. Alattuk néhány pad árválkodik, amiknek a lábára sötétbarna gyökerek futnak fel, mintha azok az ülőhelyek is a fákból nőttek volna ki. Végül, kicsit messzebb egy óriási kapu áll, félig nyitva, aminek a túloldalán egy ideig még ugyanilyen módon folytatódnak a fák, majd sötétségbe torkollik az út.

Én persze e keskeny út közepén fekszek lebénultan, értetlenül, és rettegve.

Ülésbe szenvedem magam, így azok a hülye hangyák még gyorsabb futkározásba kezdenek, nehezítve ezzel a dolgom. Grimasszal az arcomon masszírozom végig térdtől lefelé mindkét végtagom, hátha segít, közben meg a szemben lévő kapuval szemezek. Nem véletlenül.

Először csak azt hittem a fáradtságtól volt amit tapasztaltam, de most már szinte biztos vagyok benne, hogy valaki közeledik felém.

Pár másodperccel később be is bizonyosodik az igazam: Zayn lépked felém.

A furcsa az egészben az, hogy nem érzek késztetést a menekülésre, hanem csak bámulok továbbra is előre, bármennyire is félek.

Mikor elém ér leguggol, ennek hatására pedig megfagy bennem a vér. Barna szemeiben mintha arany folyna, tekintete olyan hatással van rám, hogy nem tudom elkapni a fejemet.

Két kezét a térdein pihenteti eközben, így felfedezem azt az egyetlen kiegészítőt, amit már rég láttam rajta: a vörös kendőt.

Kissé elrongyosodott már, de még mindig érződik rajta, hogy nem csak egy holmi földről felszedett darab. Van jelentősége.

-Most...-kezdi, ám mély hangja gyorsan elveszik a levegőben. - Be kell hogy vigyelek oda.

-Elraboltál! - kezdem visszanyerni az erőmet, mert lassan tisztább lesz az az emlék is, ahogyan elkábít, és elájulok. - Ki vagy te?

-Gwendolyn, ne akard hogy újra meg kelljen tennem. Felállsz, velem jössz, és nem beszélsz.

-Ki vagy te?! - hangom hisztérikusan cseng, viszont ezt már csak időhúzásként, hogy észrevétlenül közelebb tudjak húzni magamhoz egy földön heverő hegyes kődarabot.

Mihelyst Zayn megakarja ragadni a csuklómat, - vagy  újra azt akarja, hogy elveszítsem az eszméletemet - lendítem a jobb karom, és az arcának vágom a követ.

A kavics végigkarcolja a szeme alatti területet, ami először nem is tűnik vészesnek, de aztán a seb megnyílik, a vér pedig folyni kezd belőle. Nyomban felpattanok a poros földről, s futásnak eredek, pedig én is tudom, hogy úgysem jutok el sokáig.

Mindemellett a lábaim még mindig rettenetesen zsibbadnak.

Egy szempillantás alatt keveredik elém a magas testalkat, majdnem neki is szaladok a fiú mellkasának.

Bele sem merek gondolni mi fog most következni, de megpróbálom nem mutatni mennyire félek, így magabiztosságot erőltetve magamra, a szemeibe nézek.

Keresem az előbb okozott heget az arcán, ami simán csak felszívódott. Semmi véraláfutás, semmi kis karcolás: ugyanolyan tökéletes a bőre mint mielőtt megsértettem volna a kővel.

-Azt akarod tudni, ki vagyok? - kemény, magabiztos hangjától kiráz a hideg.

Összepréselt ajkakkal körülnézek, hátha felfedezek még valami menekülési útvonalat, de ahogy ezt Zayn kiszúrja megragadja a derekamat, és egy jól irányzott mozdulattal a hátára dob.

-Te jó ég! - kezdem püfölni a hátát, tépni a haját, és karmolni ahol csak érem, azonban mind hiába: nem is reagál ezekre. - Tegyél le, nem megyek veled! Hagyj békén!

Torkomat szaggatja a sírás, s lehetetlen számomra felfogni azt, hogy a fiú, akit kezdtem megkedvelni elárult, és elrabolt. Tudtam, éreztem, hogy nem szabad benne megbíznom, hogy távol kell maradnom tőle, hogy hazudik, titkol valamit. De az iránta érzett vonzódás eltompította bennem a kételyeimet.

Egy idő után elgyengült végtagokkal eresztem el magam, mind a kettő értelemben. Kezeim, s lábaim mozdulatlanul lefelé lógatom, könnyeimnek pedig utat engedek. 

-Bíztam benned. - suttogom sírva - Bíztam...

Lehet, csak a képzeletem szüleménye az, hogy egy pillanatra megtorpan, s megrázkódik, bár számít ez? A tényeken nem változtat.

Ahogy átlépjük a kaput, és egyre beljebb haladunk, a levegő az eddiginél is jobban lehűl. Tisztán látom a számon kifújt levegőt, meg azt, ahogyan az elfoszlik a légkörben.

Iszonyatosan fázok. Másodpercenként össze-összerezzen a testem, a fiú testhőmérséklete is eltörpül ez mellett...semmit sem segít.

Majd mintha átlépnénk egy teljesen másik zónába, a borzasztóan hideget felváltja a piszkosul dohos levegőjű, irgalmatlan, ámde tűrhető melegség - itt megállunk.

Miközben Zayn leállít a talajra, alig halhatóan a fülembe suttogja, hogy eszembe se jusson elrohanni, mert nem vagyok biztonságban. 

Na, szép! Mintha a saját elrablómmal biztonságban lennék!

Könnyes szemeimmel mogorván nézek vissza rá, ugyanakkor csak nagyon rövid ideig. Sokkal jobban megráz az a hely, ahová hozott. Az ég többé már nem kék, hanem egész sötét vörös, a felhők (?), pedig koromfeketék. Oly gyorsan mozognak az égbolton ezek a szénszínű valamik, hogy emberi szem nem tudja normálisan követni.

Az épületek mind vörösek, vagy szintúgy feketék, ezek ellenére viszont roppant szabályosak, különféle szürke, sátáni szobrok ékesítik őket.

Ereimben megfagy a vér, amint megpillantom a felénk közeledő 2 embert.

Zayn valamiféle morgó hangot ad ki, majd bal kezével átkarolja a csípőmet, s olyannyira közel ránt magához, olyan erősen, hogy felnyögök, és muszáj lehunynom a szemeimet fájdalmamban.

-ງາມ! - kiált fel az egyikük cicergő, kísérteties hangon.

Ijedelmem egy percre sem hagy alább, sőt, egyre csak nő, főleg hogy azt sem tudom miféle idegen nyelven szólalt meg az előbb. A személy arca sápadt és beesett, látószerve szürkés-pirosas, amitől még inkább kirohannék erről a helyről. Egyáltalán hol vagyok, mi ez az egész?!

Valaki mondja, hogy ez csak egy kibaszott álom. Ez nem lehet valós.

A másikuk sokkal inkább emberibb kinézetű, ezzel szemben íriszei neki is félelmetesek. Úgy néznek rám, akárcsak egy kirakatbábúra.

Lezajlik e 3 személy között még egy pár sor ilyen halandzsa, én ezalatt meg fel sem merek nézni a bordós-feketés földről. Egyetlen egy dolog miatt nem vesztem el az eszem, ez pedig az, hogy Zayn úgy viselkedik, mint aki véd engem. De mind tudjuk, ez lehetetlen. Elrabolt engem, ő hozott ide ezekhez. Ezekhez, akik nem tudom mit fognak velem művelni, de igazából nem is akarom tudni.

Váratlan módon a halálra emlékeztető alak az én nyelvemen szólal meg, ugyanakkor olyasmit mondd, amitől már másodjára hűl meg a vér az ereimben, s egyszer az életben úgy érzem, hogy megakarok halni.

-Üdv a pokolban, drágám.