26. Rész - Szertefoszlott bizalom

Sziasztok! Itt is a 26.rész, és továbbra is várlak titeket a facebook-csoportba!:) (link a moduloknál) Nagyon-nagyon szeretném megköszönni a feliratkozóimnak és a kommentelőimnek is azt amit kapok, nagyon hálás vagyok, tényleg. Mellesleg nem sokára elérjük a 20000 oldalmegjelenítést! Köszönök mindent még egyszer♥ Na, jó olvasást.:)

Linessa.xx

Csak azt akartam hogy szeressen és csináljon valami értelmeset az életemmel.

Az eddig alvó személy pont időben szembesül azzal ami körülötte folyik, így az elájulástól megmenekülök, de a sokk és az elgyengültség miatt a lábaim feladják. Akár egy bábú úgy csuklanak össze.

Homályosan látom a lebegő akármit, tompítva hallom a fiú szavait amik nem angolul hagyják el a száját.

Halántékát dörzsölve a falnak dől, erősen koncentrál. Arcáról kínlódást olvasok le, s még félig kába állapotban is rossz látni hogy valami miatt szenved. A rémisztő szellemforma által behozott hűvösség lassan elavul, visszatér a meleg, azzal együtt pedig a közérzetem is javul. Zayn viszont nincs jól. Egy ideig még minden erejével magát támasztja, aztán feje koppan egyet a padlón, pontosan mellém zuhan.

-Zayn... -köhintek, idegesen mászok még közelebb hozzá.

Két kezembe veszem az övéit, a hőmérsékletétől nyomban megijedek. A megszokott forróság helyett a végtagjai jéghidegek.

Kezdem elveszíteni az eszemet, borzalmas érzés hogy nem tudom mit tehetnék a szenvedése ellen.

Erősebben szorítom a tenyerét, egész felsőtestemmel ráborulok fedetlen mellkasára. Szabad kezemmel az ágyról lelógó takaróért nyúlok, hogy rátudjam húzni a testére.

-Mi volt ez...mi van veled? Mondj valamit kérlek.

-Jól leszek. - nyögi csukott szemekkel.

Homloka folyamatosan ráncolódik, tisztán hallom hogy a légzése a kétszerese annak mint amilyen valójában szokott lenni. Mellkasa túl gyorsan emelkedik, majd süllyed. Reszketve ölelem, csak akkor tudok igazán megnyugodni amikor testhője kezd visszaállni a normálisra.

Kicsit később megemelkedik, és ülve nekidől a falnak. Fejét hátraveti, lehunyt szemekkel veszi a levegőt.

Szívem heves dobogása enyhül, azonban még nem vagyok képes megnyugodni. Túl frissen tombol bennem ez a jelenet. Várok rá hogy megszólaljon, közben aggódva az ábrázatát tanulmányozom. Minden perc csigalassúsággal telik, sőt, olyan mintha órák telnének el e rövid idő alatt.

Aztán végre ad életjelet.

-Ez egy lidérc volt. - hangja először rekedt, de egy köhögés után már nem - Említettem neked még régebben hogy a griffek miktől védik a kastélyt.

Óvatosan bólintok, próbálok emlékezni.

-Pont azért mert energiavesztés nélkül csak a griffek tudják elűzni őket. És mint látod...rengeteg energiát vesztettem azzal hogy elűztem.

Kerüli a tekintetemet, amiből csak azt tudom leszűrni hogy valamit megint elhallgat előlem.

Ráérősen, döcögve tápászkodik fel a helyéről, a ruháit viszont már kapkodva húzza magára. Én mindezt lehorgasztott fejjel várom ki, egyrészt emésztem a hallottakat, másrészt hogy ne jöjjek zavarba.

-Fel kell mennem. - guggol le elém - Ígérd meg hogy itt maradsz.

-Te ígérd meg hogy megkeresed Lucy-t és elmondod neki hogy nagyon hiányzik. - nézek fel rá, szemeim már könnyekben úsznak. - Nem kell neki megmagyaráznod semmit csak...mondd meg neki és hagyjad ott. Kérlek.

Barna szempárjával együtt érzően néz rám, bólint, ezt követően pedig hosszas puszit nyom a számra. Bensőm végig bizsereg, még akkor is mikor már eléri az ajtót, és lassan kisétál rajta. Mindez azonban egy szempillantás alatt tűnik el amikor kattanást hallok. Bezárt.

Egyenes vonallá préselődik a szám, állkapcsom megfeszül. Tudhattam volna hogy nem bízik meg bennem. Így is fogságban vagyok, de ez csak ront a helyzeten. Ezzel Ő rontott a helyzetemen.

Haragomat magamba fojtom, inkább talpra állok és a nyílászáróhoz megyek. Reménytelenül rángatom a kilincset, be kell látnom hogy nem csak a fejemben kattant valami hanem Zayn tényleg bezárt engem. Mi vagyok én? A tulajdona, akit kalitkába zár? Nem akarom ezt, nem akarok az lenni.

Lehet pusztán a düh vezérel, de most még inkább azt érzem hogy el kell mennem a forráshoz. Fogalmam sincs mikor érkezik el a hajnal, az viszont biztos hogy addigra valahogy ki kell jutnom innen. A hullámcsatos trükk általában beválik, a gond csak az hogy sehonnan sem tudok szedni.

Körülpásztázom a szobát, minden egyes kis zugot megnézek hogy valami olyan tárgyhoz jussak amivel kitudom nyitni az ajtót. Azok közül amiket találok, a célra a legalkalmasabb egy hegyes, kemény fadarab, ami a padlózatból törhetett ki.

Szerencsétlenül kínlódok vele, ez a hülye kis fa sosem fog kinyitni egy fémből álló zárt. Sínylődő nyögésem után elhajítom a darabot, hajamba túrva csúszok le a fal mentén a földre. Folyamatosan azon jár az eszem hogyan tudnék kijutni innen, aztán meglátom az ágy alá besöpört bőrdzsekit.

Azonnal kihalászom onnan, reménykedek benne hogy ez az a dzseki aminek a cipzárja végéről egy tüske szegecs lóg. Az!

Újra megtelek reménnyel.

Egy-két próbálkozás után sikerül letépni a ruhadarabról a szegecset, amit figyelmesen dugok bele a kulcslyukba hogy véletlen se ejtsem bele. Az érdes felület sérti a két ujjamat amelyekkel rásegítek a nyílódásra, érzem ahogy felkarcolja a bőröm.

Felszisszenek, a kellemetlen emóció átterjed a kézfejemre is, szúrni kezd.

Ennek ellenére még mindig próbálkozok.

-Gyerünk már... - nyöszörgöm, egyre sebesebben forgatom a kis fémet.

Egyszeriben az ajtó zárja megint kattan, így váratlanul érint hogy a lendülettől a seggemre esek.

Jobb lábammal kijjebb rúgom az ajtót, aztán felegyenesedek, és végre valahára kijutok a helyiségből. Berögzült mozdulatképp nyitnék be megint csak Luke-ékhoz, azonban a kilincs felett megdermednek az ujjaim. A szám kiszárad, gondolkodni kezdek.

Biztos hallottak mindent tegnap. Ha eddig is alig bíztak bennem, ezek után hogy bíznának 100%-osan?

Sóhajtva fordítok hátat, tehát szembe kerülök azzal a nyílászáróval, ami mögött pontosan tudom mi van. A hideg futkos a hátamon ahogy belegondolok abba mi történt velem legutóbb a sötét szobában, hogy mennyire féltem és mekkora fájdalmakat éltem át. Ugyanaz történne velem abban is ott, hisz azok a lények nyüzsögnek bent akik emberi testre vágynak.

Az adrenalin felpezsdíti bennem a vért, elkanyarodok jobbra, pontosan a bejárathoz.

Minden porcikám reszket, tisztában vagyok vele hogy oltári nagy baromságot csinálok, de nem hagyhatom neki hogy bezárva tartson, nem hagyhatom hogy megmondja mit tegyek. Túl makacs vagyok, ami még ebben az elcseszett helyzetben sem lankad.

Nekilendülve nyomom le a kilincset, azonban nem nyílik.

-Mi a... - újra meg újra megteszem ezt a mozdulatsort, az ajtót is meglököm hátha csak beragadt, de semmi. - A rohadt életbe!

Nekidöntöm  a homlokomat a falnak, az izzadságcseppek lassan folynak le az arcomról. Szédülök, egyre mélyebbeket lélegzek.

-Gwen. - váratlanul ér a vállamra simuló kéz érintése.

Nem fordulok Luke-kal szembe, fent tartom eddigi állapotomat. Nem akarom hogy azt lássa elgyengültem.

-Hova akartál menni?

-Miért érdekel? - kérdezek vissza nyersen.

-Nem kell így viselkedned.

Arcom sírós grimaszba torzul, igyekszem lenyelni, s minden erőmmel magamba fojtani a zokogást. Alsó ajkamba harapva lököm el magam a támasztó helyemtől, komoly ábrázattal nézek bele az égkék szemekbe.

-Mikor indultok a forráshoz?

Meglepetten néz rám, egyik szemöldökét felrántja.

-Azt hittem nem akarsz jönni.

-Ez nem válasz a kérdésemre.

Farkasszemet nézünk egy ideig, kezdem azt hinni hogy ez az értelmetlen szócsata ovis szintre fog süllyedni. Luke megdörzsöli az orrnyergét, majd kitárja előttem a szobája ajtaját.

Larissa a rumlis ágyon helyezkedik el, könyvekkel körülvéve. Érzekésemre arrébb tolja azokat s törökülésbe húzza a lábait.

-Meggondoltad magad?

Bólintok.

-Csak...azt kell kitalálni hogy játsszuk ki Zayn-t.

Hirtelen nagy mértékű bűntudat tör rám. A mondat ami elhagyta a számat most kétszeres erővel csap vissza, a torkom teljesen összeszorul, a levegőm ismételten fogyni kezd.

Átakarom vágni a fiút aki mindvégig védeni próbált engem. Azt, aki megbánt mindent amit tett.

De a legfontosabb mégis az hogy átakarom verni azt a  féldémont akibe beleszerettem.