28. Rész - Túl rövid pillanatok

Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így szokták mondani.

Egész testem reszket a sírástól, s ezt úgy próbálom szabályozni hogy körmeimet a puha homokba mélyesztem. Hangosan, sípolóan veszem a levegőt, a könnyek meg csak folynak megállíthatatlanul. 

Tompítva hallom a közeledő lépteket, és normális esetben megrémülnék de ezúttal semmilyen külső tényező nem tudja rám hozni a frászt. Őt akarom. Helyre akarom hozni a hibám.

-Te jó ég, mi történt, Gwen? - Luke felemel a kemény földről, karjait átveti a derekamon hogy ne essek össze.

Kábultan rázom a fejem, nem tudok kinyögni egy szót sem. Lábaim alig akarnak mozdulni, így a srác nagyon nehezen tud magával hurcolni előrefelé. Szavakat formálok a számmal, akarom mondani hogy vigyen vissza, nem megyek el a forrásig, a bűntudatom nem hagyja. Azonban megint nem jön ki semmi, mindössze fájó köhögés.
Meghallom Larissa hangját is, ami zaklatottságról árulkodik. Sejtelme sincs arról egyikőjüknek sem hogy mennyire vérzek belül. Egyszerűen csak hagyom hogy vigyenek magukkal még beljebb az erdőbe, aggódó pillantások kíséretében. Minden összefolyik körülöttem az alakoktól kezdve a fákig, nem is értem hogy nem látják mi történik. A tüdőm megszakad a zokogástól, köhögésem egyre ijesztőbb formába torkollik át.
Valahogyan kicsúszok a szőke srác erőlködő keze fogságából, s ismét a földre kerülök.
Durván dörzsölöm barna szempárom, igyekszem szabályosan venni a levegőt, nem pedig kapkodva. Váratlanul hagyja el az erő a kezeimet is, így még mielőtt reagálhatnék, végtagom belecsapódik valami folyadékba. Reflexszerűen rántom vissza azt, fátyolos szemeimen keresztül bámulok a tőlem pár milliméterre elhelyezkedő kis, kerek, türkiz színű vízre. Szipogva nézek magam köré. Azt kell látnom hogy a lány mellém térdel, a magával hozott hátizsákból meg elővesz három palackot. Luke hirtelen megragadja Larissa karját még mielőtt a saját üvegét belemárthatná a forrásba, és gyanakvóan az előttünk lévő farengeteget veszi szemügyre.  Én is mozgást észlelek a legnagyobb törzs mögött. Egy nagy, kivehetetlen formájú valami húzódik be az mögé. Tenyeremet a számra szorítom, de még így is durván alsó ajkamba kell harapnom hogy ne szipogjak tovább. Így még nehezebb vennem a levegőt.
-Gyorsan. - suttogja a lány, és felém dobja az egyik műanyagot. - Belemártod és futunk, bármi is az.
Nincs esélyem tiltakozni, hisz a jobbomon térdelő két ember már cselekszik is. Villámgyorsan mártják bele a vakító színű folyadékba a palackot, mire a fa mögött rejtőző alak fülsértő sikítást hallat. Nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan.
-Gyerünk! - ezúttal már rám ordítanak mindketten - Jelzett a kastélynak, menekülnünk kell!
A vészvillogó az agyamban ezúttal tényleg bekapcsol, s csúnya köhögésemet egy kicsit korlátozom hogy praktikusan megtudjam telíteni az üveget, nem pedig remegő kezekkel. Aztán futok. Futok utánuk ahogyan csak tudok, még úgy is hogy a talpam alatt lévő ágak egyikében bármelyik pillanatban hasra eshetek és akkor végem.
Rohanásom sokkal lassabb mint szokott lenni, Larissa-t és Luke-ot is kezdem elveszíteni. Dübörgő szívvel teszem meg azt, hogy nem egyenesen futok utánuk, hanem felnyúlok egy kiálló faághoz, és felhúzom magamat. A törzs érdes felülete sérti a tenyerem, mégis egyre feljebb mászok a hatalmas fán. A kezemben szorongatott üveg jóval megnehezíti a dolgomat, így a kupakjánál a számba veszem, és úgy folytatom felfelé az utam. Csak ne nézz le Gwen. Ne nézz le. Szemeimet összeszorítom, a fának támasztom a homlokom hogy kicsit szabályozzam a légzésem. Számon keresztül fújom ki a meleg levegőt, majd ugyanígy be. Mint minden alkalommal amikor magas helyre kerülök, most sem sikerül betartanom a 'ne nézz le' szabályt. Mindössze egy pillantást vetek arra hogy mennyire vagyok távol a talajtól, de még így is beleszédülök. Borzalmasan magasra másztam fel. Nyögve lendítem át a lábamat egy aránylag biztonságosnak tűnő ágon, hátammal meg nekitámaszkodok a törzsnek. Mellkasom fel-le emelkedik, érzem az izzadságcseppeket az arcomon. Egymást követő sikolyokat hallok lentről, dobbanásokat, kiáltásokat. Nagyon remélem hogy Luke-ék megúszták és nem kapták el őket.
Itt fent a levegő sokkal elviselhetetlenebb mint lent, és előre látom hogy ilyen forróságban nem sokáig fogom kihúzni. A kezeim között pihenő forrásvízzel szemezek, azon gondolkozok igyak-e bele. A türkiz szín csábító hatást gyakorol rám, többször is elkezdem lecsavarni a kupakot, csakhogy mindig eszembe jut Zayn arca ahogy rám nézett. Úgy érzem hogyha megtenném még rosszabb lenne a helyzet. Magam sem tudom miért. Olyan ürességet érzek belül, mintha kitépett volna belőlem egy darabot amikor elsétált. Már nem sima izzadság csorog le az arcomról, összekeveredik a sós könnyekkel. Egy idő után csípni kezd a bőrömet, így két oldalt megdörzsölöm azt.
-Rendben. - sóhajtok, ezúttal mindent kizárok s úgy nyitom ki az üveget.
Nem adok magamnak esélyt arra hogy meggondoljam magam, nyomban a számhoz érintem, a folyadék pedig lekúszik a torkomon. Az íze nagyon keserű, még a citromot is felülmúlja. Fintorgok, az ital köhögésre késztet. Kézfejemmel takarom el a hangok útját, viszont alig telik bele pár másodperc teljesen lezsibbadok, a testemnek egy milliméterét sem érzem. Kezdek kétségbeesni hogy mi lesz ha legurulok a fáról, ajkaimat véresre harapom. Aztán mintha fejbe vágnának valami serpenyővel úgy sötétül el minden. A hangok is megszűnnek. Minden eltűnik.

Felriadok. A túl gyorsan érkezett fény bántja a szemeimet, hunyorognom kell hogy kitudjam venni a körülöttem lévő dolgokat. Napfény. A testemet pillekönnyűnek érzem, ha meg lenézek magamra mindössze halványuló vonalakat látok. Nagyot nyelek - vagy csak nekem tűnik annak - s miután érzékszervem hozzászokik a világossághoz körül nézek. A kollégiumi szobámba vagyok, előttem...Lucy áll. Az ablakon bámul kifelé görnyedt háttal.
Mellkasom fura hangot hallat. Az örömtől való zokogás előtti hangot préseli ki magából.
-Lucy! - kiáltom.
Vagyis kiáltanám ha jönnének ki hangok a torkomon.
Olyan ez mint egy rossz álom. Valaki elől futsz, kiabálnál, mégsem jön semmi. Kísérletet teszek megérinteni, még úgy is hogy tudom nem fog sikerülni. A testem a pokolban szenved, így én nem érek semmit. Mintha egy halottnak a szelleme lennék. Könnyezve a lány mellé megyek, szemügyre veszem az arcát. Smink nélküli ábrázata nyúzott, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek. Barna haja kócos és zsíros, az öltözködésére sem fordíthatott sok időt. Egyszerű mackónadrágot visel egy sima fekete pólóval, aminek az elején kisebb foltban rászáradt a fogkrém.  Összeszorul a szívem a legjobb barátnőmet nézve. Napok óta nem aludhatott, s látványosan fogyott is. Még egyszer próbálom megérinteni a vállát, mindennél jobban szeretném vele tudatni hogy itt vagyok...mégha csak lélekben is, de itt vagyok. A csendet telefonjának a csörgése szakítja meg. A hang irányába kapom a fejem. A kijelzőn David neve ékeskedik, barátnőm viszont mintha nem is hallaná, csak tovább néz kifelé üveges tekintettel. A hangposta bekapcsol.
-Szia, Lucy. Nem tudom mikor fogod végre felvenni a telefont de nem menekülhetsz el a dolgok elől. Több mint 1 hónap telt el, Lucy, és semmi híre Gwen-nek. Te is tudod hogy elfog jönni az idő amikor már a zsaruk sem keresik tovább hanem egyszerűen... - mély sóhaj - halottnak fogják nyilvánítani.
A fiú még folytatná a mondandóját, ha Lu hagyná. Hisztérikusan ráordít a telefonra egy "Nem!"-et, és ezzel sikeresen meg is ijeszt engem. Többször egymás után kiabálja ezt az egy szót, ameddig remegő ujjaival ki nem nyomja a hívást. Majd zokogva a padlóra esik, mellkasának heves mozgása miatt aggódni kezdek. Én is sírásban török ki.
Letérdelek vergődő teste mellé, halkan, akadozva mondogatom a nevét.
-Neh...nehm lehet....hal...ott. - préseli ki magából, a lelki fájdalmaitól összegörnyed. - Nem...nem értesz semmit Da...David!
Beleőrülök abba hogy nem segíthetek rajta. Sosem gondoltam volna hogy ennyire összeomlik nélkülem.
-Nem vagyok az. - suttogom, megint beleharapok alsó ajkamba. - Jól vagyok...élek, Lu.
Folyamatosan reszket, fogai össze-össze koccannak holott a nyár közepén nem lehet hideg. Én nem érzem a hőmérsékletet. Hosszú ideig tartózkodok mellette, egy pillanatra sem hagyom magára. Keserves sírógörcse immár felszívódott, most csak könnyezik és bámulja a falat. Török ülésben vagyok előtte, néha amikor feljebb emeli a fejét pont a szemeimbe néz és akkor legalább úgy érzem mintha látna, vagy legalább érezné a jelenlétem.
Ennek a nyugalmi állapotnak is vége szakad amint kinyílik az ajtó. Barátnőmmel ellenben én odanézek, azonban cseppet sem tetszik az akit látok. Ezek miért vannak még mindig az életében? Az egyik telefonon zaklatja, a másik feljön hozzá. Mi kell még? Elég csúnyán nézek az ajtóban ácsorgó Shane-re, aki lassan, szó nélkül sétál könnyező barátnőmhöz. Rá emeli barna szempárját, néhányat szipog aztán megszólal.
-Kiderült valami?
-Ami azt illeti... - kezdi, nagy levegőt vesz - Igen. Követtem Zayn-t és ott kell lennie Gwen-nek is.