31. Rész - Túl nagy a csend

Mélyen a szívemben dobog az érzés, hogy veszélybe sodortam magunkat.

Remegő kezekkel próbálom eltávolítani a mélyre hatolt golyókat, s igyekszek nem rosszul lenni. A vértócsa körülöttünk túl nagy, Zayn egyre sápadtabban próbál rásegíteni a szerencsétlenkedésemre. Öklendezni kezdek.

-Segíts már... - utasítom Shane-t rekedt hangon, aki egészen eddig csak kőszobor módjára ült a földön.

Fogalmam sincs mennyi időbe telik kiszedni a szenvedő fiú egyik combjából azt a 3 darab golyót, de ahogy megtörténik, szemeire rákúszik a sötétség, és gallérjánál fogva megragadja a göndört.

Ajkai rémisztő formát öltenek, félek ezúttal lefogja győzni őt a benne lakozó démon. Nem foglalkozik a kiáltásaimmal, oldalra billenti a fejét, s felkel. A hasában továbbra is ott lakoznak a vasgolyók, azonban ezekkel aligha törődik: olyan erősen löki neki a falnak Shane-t, hogy néhány kép azonnal leesik onnan.

-Mi...mi vagy te...- préseli ki magából levegőért kapkodva, a félelme megjelenik az arcán.

Összerezzenek ahogy még egyszer nekivágja a falnak a srácot, aki ezúttal felordít, az ereje elhagyja. Energiát szív el tőle.

-Zayn! - tartózkodva megyek közelebb, legalább annyira hogy lássa az arcomat. - Ne csináld ezt, kérlek.

-Ne mondd meg nekem mit csináljak... - egy másodpercre felém néz, a feketeség a szemeiben fenyegető. - Nézz rám, egy kibaszott szörny vagyok, nekem ne mondd meg mit csináljak Gwen!

Levágja az ájult fiút a földre, helyette engem céloz meg. Nem hátrálok. Nem félek tőle. Egészen közel jön, érzem az alkohol és a cigi terjengő szagát rajta. A könnyek csípik a szemeim, kifújom a levegőt.

-Nem vagy szörnyeteg. - suttogom, ezúttal én lépek felé, óvatoskodva ölelem körbe a derekát - Nem vagy az.

-Engedj el. - mondja rögtön, majd cseppet sem óvatoskodva leszedi magáról a kezeimet.

A hely ahol az imént megérintett most forró, szinte ég a bőröm.

A torkomban növekedni kezd a gombóc, elnyomom magamban a megalázottságot, meg az ahhoz társuló szívfacsaró fájdalmat. A feketeség eltűnt, visszatértek azok a gyönyörű, fájdalommal teli barna szemek. Azzal nyugtatom magam hogy mindössze a részegség beszél belőle, de aztán eszembe jut mennyire átvágtam.

-Ne haragudj...

-Egyáltalán hogy jutottál ki? - tereli el a témát, kerüli a szemkontaktust. Lenéz vérző hasára.

Rezzenéstelen arccal nyúl a ponthoz, ám amint eljut az agyamig mire készül elkapom onnan a fejem. Elég volt a vérből.

-Csak...csak aggódtam és nem volt az utamban senki én meg... - habogom, igyekszem elkerülni azt a részt hogy tulajdonképpen majdnem meghaltam.

-Elment az eszed.  - minden mondata előtt koncentrál hogy létező szavak hagyják el a száját, egyensúlya néha meging. Rettenetesen betépett. - El kell mennünk innen rohadt messzire, mert ha megtalálnak... - egy ideig maga elé bámul, aztán megrázza a fejét s folytatja -...nem csak te leszel az aki meghal.

-Sajnálom Zayn... - reszketek, ennél jobban még sosem vágytam arra, hogy megérintsen. - Tudom hogy nem kellett volna átvernem téged de bezártál én meg felkaptam a vizet és...

-Odanézzenek, a végén még én leszek a hibás! - röhög fel erőltetetten, ezalatt hollófekete hajába túr.

Itt kikészülök. Megalázó ahogy beszél velem, és borzasztóan fáj hogy nem tudja megérteni mennyire hiányzott az hogy láthassam Lucy-t.

-Nem tudom ki rabolta el a másikat... - hangom elgyengül, azon nyomban megbánom amit mondtam.

Szikra lobban barna szemeiben, kezei ökölbe szorulnak, s megrázkódik. Szó nélkül kap az alkaromhoz, felszisszenek ahogy durván megszorítja azt, majd kifelé kezd húzni a házból.

-Zayn! - kiáltom, küzdök a húzása ellen. Küzdök ellene. - Zayn ez nagyon fáj!

Arcomat áztatják a könnyek, sarkammal igyekszem türtőztetni hogy messzebbre vigyen innen. Nem hagyhatjuk csak így itt Shane-t, bármit is tett. 

Váratlanul torpan meg, szembefordul velem. Ábrázata nagyon megviselt, erre rátesz egy lapáttal az is hogy bármikor kidobhatja a taccsot. Hátrálok.

-Vissza kell mennünk, nem hagyhatjuk ott!

-Nem fog semmire sem emlékezni...

-De...

-A rohadt életbe, elmegyünk Gwen, nem maradhatunk! - rivall rám, amitől megriadok.

A nyakán kidagadnak az erek ordibálás közben, arca átüt a fehérből egy halványpiros árnyalatra. Aztán a következő pillanatban belekapaszkodik egy fába, aminek erősen megszorítja a törzsét. Néhány barna, elszáradt kéreg lehull a levéllel borított földre. Zayn szaporábban veszi a levegőt, háta meggörnyed, végül öklendezni kezd. Szájából az előbbi események hatására némi vér is jön a hányással együtt. Odamegyek hozzá, a vitánkat teljesen elfeledteti az, ha ránézek. Utálom így látni. Óvatosan érintem meg a vállát, igyekszem lejjebb nyomni a földre, hogy üljön le. Egy perc erejéig abbahagyja a hányást, ám amint lekuporodunk mindketten a fa tövébe újabb adagot öklendez fel, vérrel társítva. Arcának pillanatnyi piros árnyalata immár elszállt, most fehér, a szemei alatti karikák pedig már-már feketék.

-Nem mehetünk még. - simítom végig a felkarját - Pihenned kell.

-Tudood...én...még sosem ütöttem így ki magam. - sóhajt fel szakadozva, majd ugyanúgy nekidönti a fejét a fának mint én. Szemeinek a fehér része teljesen bepirosodott, de még így is észlelem hogy ez a tekintet mélyre hatol. - Azt hinné az ember hogy ez ránk nincs hatással dehhh... - beszívja a levegőt, azt hiszem a gondolatait próbálja helyre tenni - ...van, ráadásul sokkal rosszabb ha kiüt. 5...5 üveg után kezdesz el érezni valamit, de csak annyit mint nálatok embereknél 3 kisebb pohár...

Ledermedve bámulok rá. Először is nem tudom mire vélni ezt a hangulatváltozást, másodszor ha belegondolok mennyit ivott az eddiginél is jobban aggódni kezdek érte.
Halvány, hamiskás mosoly húzódik a szájára, szemeit lezárja.
A nyári szél néha felsüvít, továbbrepíti a zöld leveleket, de ezenkívül más nem hallatszik, talán csak a távolban száguldó autók búgó motorja. Minden annyira...nyugodt lett.
A megviselt fiú feje hirtelen balra csuklik, s már kapnék is utána nehogy eldőljön, de nincs rá szükség. Kipattannak a szemei, akárcsak egy rugó, úgy áll talpra. Majdnem elaludt.
-Megyünk... - dörzsöli meg a halántékát. - Elmegyünk...elmegyünk a vonatállomásra.
-Így? - mutatok végig hitetlenül először az én, majd az ő teljesen véres ruháin.
Annyira elhomályosította az emberi énét az alkohol meg a fű, hogy képtelen normálisan gondolkozni. Ha meg előjön belőle a démon akkor nagyon nehezen tudja szabályozni. Az imént majdnem nekem jött. Teljesen elveszett, muszáj valahol lepihennie.
Töröm a fejem hogy mégis hová tudnánk menni feltűnésmentesen, azonban semmi sem jut eszembe. Hol ne keltene feltűnést két tetőtől-talpig véres fiatal? Egy horror film forgatásán.
A földön heverő faágak ropogására felfigyelek, összenézek a felettem ácsorgó Zayn-nel, majd a már kicsit messzebb elhelyezkedő ház bejáratára vezetem tekintetemet. Shane riadt képpel ront ki onnan, kapkodja a fejét, az ég világon semmit sem ért. Nem emlékszik semmire, pont ahogy megmondta Zayn. Minket nem vesz észre, csak fut előre, majd egy idő után elhajítja a kezében szorongatott pisztolyt. A fekete tárgy pár méterre mellettünk landol az avaron,  érződik rajta a fogantyúján ragadt alvadt vér. Nézem ez egyre kisebbé váló alakját egészen addig, ameddig el nem tűnik a farengetegben.
-Menjünk vissza a házba. - nyögi ki végül. - Egy éjszaka, aztán...
-Tudom. - mondom, bár úgy kell kipréselnem magamból a szavakat. A torkom szaggat.
Megint sírni lenne kedvem. Sikerült megszöknöm úgy hogy az életemet áldoztam érte, erre még a legjobb barátnőmet sem ölelhettem át. Menekülnöm kell. Végül is mire számítottam? Hogy megszökök és boldogan élek míg meg nem halok? Szép kis elmélet volt.
Feltápászkodok a földről, s Zayn-nel együtt megindulok vissza a romos épületbe.
Bent azt hiszem rögtön megállunk és nincs tovább, de tévedek. Az előttem lépdelő srác a keskeny lépcsők felé veszi az irányt. A fás gerendák recsegnek, ropognak a ránehezedő súly miatt. Előttünk egy kisebb, kitörött ablak helyezkedik el a falon amin beárad a lemenő nap gyenge sugara. Elfordulunk jobbra, így egy hosszabb folyosóra kerülünk. A lenti kis térből rá nem jöttem volna, hogy ez a lepukkadt ház ekkora. Valahol egy középtájt lévő ajtón megyünk be.
Ahogy meglátom az ablak mellett árválkodó franciaágyat elnehezülnek a szemhéjaim, akkor jövök rá mennyire elfáradtam. Lelkileg is, de fizikailag is,
A helyiségből nyílik még egy ajtó, ami a szoba sarkában van. Félig nyitva található így könnyen belátok, és megállapítom hogy egy elrozsdásodott mosdókagyló, meg egy zuhanykabin tölti ki a helyet.
-Lefürödhetsz, ha akarsz. - gondolom észrevette mit nézek annyira - Csak nincs meleg víz.
Testem minden porcikája remeg azért hogy legalább egy kicsit tisztának érezzem magam, és figyelembe véve hogy nyár van nem tántorít vissza az hogy hideg vízben kell zuhanyoznom. A ruháimból is jobb lenne kimosni a vért. Magára hagyom Zayn-t, és megcélzom a fürdőszobának nem igazán nevezhető valamit.
Miután bedobálom a kabin aljába a gönceimet, rájuk állok, majd leemelem a zuhanyrózsát a helyéről. Az is elrozsdásodva tapad a kezemhez, az abból kizúduló folyadék pedig egy másodpercig világosbarna, csak aztán vált át átlátszóra. Nem olyan tiszta mint kellene lennie, de jobb mint a semmi. Valóban jéghideg, elég sokáig kell folyatnom ahhoz hogy végre hozzászokjak a hőmérséklethez és megtudjam szabadítani magamat a piszoktól meg a vértől. A testemet borító sebek helyei elbénulnak a jeges víz hatására, úgyhogy annyival megkímélem magam hogy legalább nem érzem azt a maró csípést mint amit a langyos víznél éreznék.
Megkönnyebbülve lépek ki a tusolóból, viszont ez a megkönnyebbültség azonnal elszáll, amint lepillantok magamra, utána rögtön meg a csuromvizes ruhadarabokra amik a kabin alján pihennek. Mi az istent fogok felvenni? Nem mintha Zayn még nem látott volna meztelenül, de hogy ennyi eszem nem volt?
Résnyire kinyitom a nyílászárót hogy kitudjak lesni, s szerencsémre a fiú halkan szuszog az ágy közepén. Kirohanok a fekvőhely szélén lévő vékony lepedőért, amit nyomban magam köré is tekerek. Fellélegezve mászok rá én is az ágyra, Zayn mellé. Egy ideig még nézem megviselt arcát, szétnyílt ajkait amiken át még mindig átszűrődik a pia illata. Aztán elnyom az álom.