35. Rész - Lucifer?

Úgy éreztem magam, mint a marionettfigura, amelynek váratlanul elvágják a zsinegeit. Erőtlenül estem össze.

-Magához tért. - hallok meg egy közeledő hangot, ami eltereli a figyelmemet a megkínzott fiúról.
Nem tetsző morgást hallat a kijelentés hatására, s húz egyet a láncain, sikertelenül. Szipogásomat szabályozva nézek át a rács résein az ott megtorpanó alakra. Lazán nekitámaszkodik a ketrecnek, villogó szemei éhesen néznek rajtam végig. Összerezzenek.
A kabátja zsebéből csörögve előkerül a kulcs, amit aztán belehelyez a vasba, és kinyitja az ajtaját börtönömnek. Hátrébb próbálok húzódni, holott már semennyire sem bírok a fal miatt.
-Te most szépen velem jössz. - mondja rezzenéstelen hangon, ezzel egy időben pedig durván felránt a földről. Alsó ajkamba harapok a fájdalomtól.
-Nem! - ordít fel Zayn, az őt fogva tartó láncokon meg akkorát ránt hogy a vakolat nagy része leomlik. - Hagyd. Őt. Békén. - vicsorogja továbbra is, s tisztán látom hogy a szemeire rákúszik a sötétség.
Az engem fogó lény arca elsápadt - ebből azt következtetem ki hogy alsóbb rendű lehet mint Zayn. Mégis magabiztosságot erőltet a hangjába.
-Azokon nem tudsz áthatolni.
-Nem? - oldalra billenti a fejét, tekintete olyan rémisztő mint még soha. - Ha egy lépést is megteszel vele kibaszom ezt az egészet neked meg kitépem a szívedet.
Egy pillanatra az ütő is megáll bennem, elkerekedett szemekkel vizslatom feketeségben úszó szemeit. Nem úgy néz ki mint aki viccel. 
-Gyenge vagy. - jelenti ki - Nem bírsz kijutni.
Ezután megerősíti szorítását a felkaromon, és megszaporázza a lépteit. Könnyezve nézek hátra Rá. Düh izzik a szemeiben, nagyon nagy düh. Hallom egyenetlen lélegzetvételeit, mikor pedig találkoznak a szemeink befeszíti az izmait, a láncokat meg egy mozdulattal kitépi a falból. A teremtmény megtorpan, szaggatottan fordul meg. Zayn a rácsokhoz lép, kezeivel
 két rés közé nyúl, és mintha csak gumiból lenne, széthúzza a vasat.
-Basszameg... - szitkozódik, abban a pillanatban pedig félrelök, hogy a közeledő személyre tudjon koncentrálni.
Gerincemet bevágom a kemény falba, gyengén csúszok le a földre. Démonom mindössze egy másodperc erejéig néz rám, de ettől még dühösebb lesz mint volt. Őrjöngve ront neki a másiknak, erőszakosan csapja neki a mögötte lévő üres rácsnak. A lény küzd ellene, fájdalmakkal küszködve is látom hogy az ő szemei is megváltoznak. Igazából nem bírom ép ésszel felfogni hogy mi folyik körülöttem. A küzdő démonok alakja megkétszeresedett, a hangok meg visszhangzanak. Utoljára egy életet kilehelő nyögést hallok, a test meg összeesik.
-Gwen? - szólít meg rekedt hangon.
Mikor felém fordul látom kiesni jobb kezéből a belső szervet. A hányinger kerülgetni kezd, muszáj elfordítanom a fejem, majd megpróbálok talpra állni. Sikeresen.
-Hidd el, nem akartam hogy ezt lásd.
Forró leheletét egyből érzékelem a nyakamnál, mégsem fordulok meg. Félek hogy úgy jelenne meg előttem ahogyan az álmomban. Sosem láttam még őt...ölni.
-Újra itt vagyok, igaz? - nyöszörgöm, belegondolni is rossz hogy ismét a Pokolban tartózkodom.
Csend.
Szóval igen.
Kisvártatva fordulok meg, előre felkészülök arra mit láthatok, de Ő újra a régi. Az eddig bent tartott levegő kiáramlik a tüdőmből, teljességgel nekiesek a fiúnak. Könnyektől áztatott arcomat beletemetem a mellkasába, egész testem reszket a sírástól.
-Sss. - csitít, nyugtatásképp egy puszit nyom a fejem búbjára.
-Nem akarok itt lenni, Zayn...nem...neehm... - zokogom.
-El kell innen tűnnünk. Ezt a férget valaki küldte érted, és előbb-utóbb feltűnik neki hogy nem megy vissza.
Gyorsan bólogatni kezdek, s kidörzsölöm a könnyeket látószervemből. Aztán megragadom a kezét és hagyom hogy kivezessen innen.
Útközben több ketrec mögött is felfedezek teremtményeket. Van aki eszméletlenül fekszik, de van, aki ahogy meglát minket nekiugrik a vasnak. Az ilyeneknél mindig halálra rémülök, hiszen véres arcuk és fekete szemeik nem éppen megnyugtató látvány.
Szerencsére hamar kiérünk ebből a zárkából, vagy miből. Zayn lassan nyitja ki az ajtót, s elővigyázatosságképp először a fejét dugja ki a kis résen, csak aztán lépünk át a küszöbön. Egyből rájövök hol vagyunk.
Az épület plafonja sokkal magasabban van mint mi,  e mellett minden pirosas vagy fekete. Az alattunk húzódó bordó szőnyeg végigkísér utunkon. Hogy egy kicsit eltereljem figyelmemet a félelemről a falakon lógó festményeket veszem szemügyre. Mindegyiken véres, démoni harc van ábrázolva, egyet kivéve. Akaratlanul gyökereznek földbe a lábaim ahogy bámulom magát a Sátánt. Mellkastól felfelé van ábrázolva, bőre csupasz és fémszínű, a kinézete alapján nyálkás lehet. Teste néhány részéből szarvak állnak ki, mégis a legnagyobb a fején elhelyezkedő. Ajkai kissé szét vannak nyílva, tisztán látszanak a belül rejtőző metszőfogak. Szemeinek üveggolyó beütése van, teljesen izzó vörös, ami folyik lefelé az arcán. Sőt, ha jobban megnézem testének többi részét, a bőre alatt is látszódik ez a vörös folyadék.
-Gwen, erre most nincs időnk... - sziszegi Zayn, nyomatosításképp ránt egyet az alkaromon.
-Ő kicsoda? - kérdem figyelmen kívül hagyva. A festmény olyan borzongást kelt bennem, hogy teljesen megfeledkezek arról hogy lehet már keresnek minket. Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet.
Nem válaszol, hanem fújtatva felkap és elcipel a képtől. Kiakadhatnék rá amiért ezt teszi, de nem csinálom, mert igazából az én hülyeségem miatt simán elkaphattak volna minket.
-Felelj, légy szíves. - sóhajtom. - Olyan becsapottnak érzem magam.
-Biztos tudni akarod az igazságot?
-Igen.
Zayn kicsit habozik, de aztán megáll a legközelebbi ajtó előtt és kitárja azt. Miután mindketten biztonságban beérünk a szobába a nyílászárót kulcsra zárja, majd végre lerak a talajra. Enyhén megszédülök, így inkább elhátrálok a fekete ágyneművel megvetett puha ágyhoz. Várakozva nézek rá.
-Valóban nem azért kelletek hogy kinyissátok azt a kaput a testetlen démonoknak. - mély levegőt vesz - Hanem mert Lucifer bizalmasát fogságba ejtették az angyalok 1997 első napján, mert vele együtt a pokol ura túlságosan megerősödött. Akit láttál a képen...ő Lucifer.
-És így akarják kiszabadítani... - a hangom elhalkul a mondatom végére. Hát persze. Így már sokkal logikusabb hogy miért veszi mindenki ennyire véresen komolyan. A vezérük bármire képes hogy visszakapja azt a valakit.
Bólint.
-Mi lesz ha megtörténik?
Dühösen kapja rám a fejét, ábrázata eltorzul.
-Nem fog megtörténni! - emeli feljebb a hangját - A rohadt életbe, nem fogsz meghalni!
Lesütöm a szemeimet. Nem kellene erre gondolnom.
-Hogy menekülhetnénk el ezek után? - tárom szét a kezeimet - Mostanra már biztos észrevették a felfordulást amit ott hagytunk.
A féldémon beleremeg a saját haragjába, egyszerűen képtelen feldolgozni a tényt hogy bármi történjék én megfogok halni. Nincs menekvés. Nekem ez a sorsom.
Döcögve telepszik le ő is mellém, ujjait belemélyeszti fekete hajába.
-Csókolj meg, Zayn.
Magam is meglepődök azon amit kérek, mégis itt van bennem ez a nagyon rossz érzés és szükségem van a csókjára. Démonom kicsit sem habozik - mintha olvasna a gondolataimban - , felém kerekedik és mialatt ledönt az ágyra, forró ajkait rátapasztja az enyémekre. Kezeimet a fejem fölé emeli, csuklómnál fogva tartja ott azokat. Olyan testhelyzetbe kerülünk ahol érzem a bejáratomnak feszülő erekcióját. Felnyögök, egyből tapasztalom combjaim között a nedvességet. Ó, nem. Én csak egy csókot szerettem volna. Nyakamra tér rá, közben megmozdítja a csípőjét.
-Za... - lihegve próbálom megszólítani, figyelmeztetnem kellene hogy nem terelhetjük el ezzel a figyelmünket, de csak nyöszörgésbe torkollik a hangom. Szívni kezdi a bőröm, tenyerével a pólóm alá nyúl, melltartómon át simogatja idomaim.
Nemi szervem lüktet, minden porcikám arra vágyik hogy végre megérintsen ott lent.
-Nehhh...nem, most nem.
Felizgultságomat legyőzve taszítom el a mellkasánál, ziláltan tápászkodok fel az ágyról.
-Veszélyben vagyunk! Miattam már te is.
-Ne merd magadat hibáztatni. Nem tehetsz róla hogy... - félbeszakítja a mondandóját, helyette ő is feláll az ágyról.
Alig telik el egy perc, a szabadságunknak lőttek. Az ajtó dühöngő oroszlán módjára törik ki a helyéről, hangos puffanást hallatva terül el a padlón. Szívem össze-vissza ugrál a mellkasomban, ki akar ugrani onnan. Megrémülve kapaszkodok bele démonom felkarjába, amennyire tudok elbújok mögötte. Védelmező testtartást vesz fel, ahogy szorítom a végtagját megérzem a tenyerem alatt lüktető izmait.
A bejáraton nyugodtan lépked be egy ismeretlen személy, kreol bőre csak úgy izzik a félhomályban - feketén villogó szemeivel együtt. Mögötte még kettő lény bukkan fel, s azok láttán nem csak én, de mintha Zayn is elveszítené az önbizalmát.
-Bevallom sokszor megleped az Úrt, Zayn. - undorító vigyor terül el a képén a középső, barna hajúnak. - Nem hittük volna hogy így kibírsz szabadulni.
-Mit akartok? - sziszegi nekik összeszorított fogakkal, engem pedig egyre jobban terel maga mögé.
-Elviszünk titeket Hozzá. Ő majd eldönti mi lesz a sorsod, bár azok után hogy így megszegted a szabályokat számolhatsz a halálbüntetéssel.
A vér is megfagy az ereimben a hallottaktól. Nem! Elmém sikoltozni kezd, megállíthatatlanul kínoznak belülről a saját hangom által kiadott kiáltások. Azt eddig is tudtam hogy én így is úgy is meghalok,de azt nem bírom elviselni hogy neki is meg kell!
Amint megindulnak felénk a szörnyetegek, a fiú támadásba lendül, de egyszerre csak egyet bír elintézni: a másik kettő megragad engem. Két oldalról fognak, és én bármennyire rúgkapálok, fészkelődök, vastartásuk nem apad. Égetik a bőrömet ujjaik. Zayn egy utolsó ütéssel kiteríti az egyiket, - akinek orrából ömlik a vér - aztán rögtön a segítségemre siet. Annak, aki legelőször lépett be egész testével neki megy, azonban a másik közben hátulról belé döf egy injekciós tűt.
-Nem! - ordibálok ezúttal már hangosan, és nem hogy elszaladnék most, hogy nem fog le senki, hanem lerogyok a testéhez.
Szétnyílt ajkaiból ugyanúgy folyik a vörösesbarna, kénes szagú vér mint akkor Lee-nek. Ráborulok eszméletlen alakjára, könnyeim ráfolynak a pólójára.
-Ugyan kislány, ez csak egy kibaszott szörnyeteg. - mondja az egyik, miközben igyekszik felnyalábolni engem a földről.
-Ti vagytok a szörnyetegek! - üvöltöm a képébe, s mikor nem számít rá, nagyujjammal durván belenyomok a szemébe, másik kezemmel pedig végigkarmolom az arcát.
-Te hülye kurva. - szitkozódik, karmait kiereszti, cseppet sem óvatoskodva mélyeszti bele a derekamba.
Ismét könnyek szöknek a szemeimbe, ajkamba harapok hogy véletlen se ordítsak fel, és adjam meg neki az örömöt. Az örömöt, hogy szenvedni lát.
A másik szörnyszülött az öntudatlan démonomat szedi fel a padlóról, vállán átlendítve indul el kifelé a szobából, míg engem a roppant dühös bestia ráncigál pontosan utána.
-Lucifer már vár titeket.