37. Rész - Illúziók

Az erő igazság nélkül erőszak, az igazság erő nélkül tehetetlenség.

Az idő szorított, nekem pedig gyorsan kellett döntenem. Minden izzó szempár engem bámult, de mégis az az egyetlen hatolt egyenesen a szívemig. Ott feküdt véresen a kemény földön, alig volt eszméleténél, de még úgy is a fejét rázta szüntelenül. Könnybe lábadt szemeim csíptek amint egy szívtelen ember módjára szakítottam meg a köztünk fellépett szemkontaktust, és Lucifer immár vörösen parázsló látószervével vettem fel a kapcsolatot. Gunyoros vigyora, széttárt kezei még most is olyan élesen villannak fel a fejemben mintha csak egy televíziós sorozatot néznék. Végül kimondtam arra az ajánlatra az igen szót amiről mit sem tudtam, abban a másodpercben pedig már egy teljesen másik helyen voltam. Ahol most is.

Ajkaim egyre véresebbek a saját fogaim miatt, ahányszor körül nézek a hontalan szobában elönt a rossz érzés, a fájdalom. A bútorok, a falak, a padló, minden négyzetcentiméter feketébe borult, kivéve a helyiség közepén árválkodó nagy franciaágyat: az fehérben pompázik. Ajtó sehol nincsen. Minden olyan csendes, már nagyon hosszú ideje. Ismét lenézek reszkető testemre, melyet mindössze egy fehér, majdhogynem átlátszó hálóing takar combom közepéig.

Az első gondolat ami átfutott az agyamon amikor megláttam magamat az volt, hogy létezik hogy az Ördög egy kanos állat? Majd a második, hogy ez az a bizonyos 2. lehetőség amit nehezére esett megosztani velem?

De aztán tovább gondolkodtam. Itt többről van szó, sokkal többről mint amire egy 17 éves lány valaha is gondolhat.

Hajamba túrok, és hogy kicsit máshová tereljem a gondolataimat az ablakhoz sétálok, a fekete függönyt pedig félrerántom. Hátrahőkölök a látványtól, a víz kiver, a véremet szabályosan érzem folyni az ereimben. Az üveges felület mögött a kollégiumi szobánkat látom, ahol legjobb barátnőm fekszik a saját vértócsájában. Mindkettő csuklóján 3 függőleges pengevágás, elgémberedett ujjai között pedig még mindig ott fekszik a gyilkos eszköz.

-Lucy! - sikoltom, zokogva rontok neki az ablaknak. Ütöm, vágom, a kilincset rángatom, de mintha gumiból lenne. Engem meg senki sem hall. - Mi a fasz ez?!

Rémülve hátrálok, mellkasom heves fel-le emelkedése megrémít. A vérnyomásom ütheti a 180-at, mikor ez még fokozódik. A nyílászáró hullámozni kezd, barátnőm halott mivoltja elhomályosodik, helyébe a Pokol képe lép. Megőrültem? Képzeltem mindezt?

Sípolóan veszem a levegőt, másra nem vagyok képes csak körözni a szobában, hajamat meg folyamatosan ritkítom remegő ujjaimmal.

-MI VOLT EZ LUCIFER?! - üvöltöm, sírva rogyok a szőnyegre. - GYERE ELŐ ÉS MONDD EL MIT TESZEL VELEM!

Fátyolos szemeimen keresztül felfedezem a hirtelen előbukkanó árnyékot, mire rögtön megfordulok. Szarkasztikus képével próbálja elhitetni velem mennyire együtt érez, emberi alakjának bociszemei csillognak a halvány fényben. Hátrébb kúszok, egészen a falig.

-Mi volt ez? - ismétlem meg kérdésem, bár hangom még mindig nem az igazi.

-Ó, én csak megmutattam neked hogy már semmi értelme nincs az életednek.

-Te hülye barom állat... - szakad ki belőlem, az indulataim legyőzik a félelmemet és neki akarok ugrani a Pokol Urának, de amint az észreveszi mire készülök egyik kezével suhint, én pedig ráesek az ágyra úgy, hogy közben bevágom az oldalamat a háttámlába.

Összegörnyedek a szúrástól, magzatpózban várom a következő kegyetlen lépését. Hallom hogy közeledik, a padló recseg alatta. Végül a fekvőhely besüpped mellettem.

-Az alku a következő. Életben hagyom Zayn-t, ha kibírod velem az éjszakát egyetlen tiltakozás nélkül. Azonban ha ellenszegülsz, a féldémon meghal. Megértettük egymást?

Újabb könnyáradat önt el, a fehér ágyneműt is beterítem vele.

-M...meg. - nyögöm.

-Helyes. Óra indul.

Egyetlen ellenkezés, és Neki vége. Olyan erősnek kell lennem, mint amilyennek még soha. Ki tudja miket fog velem csinálni, vajon hányszor mutat még olyan dolgokat amik valóságnak tűnnek...vagy tényleg a valóság? Belepusztulok ha Lucy tényleg halott. Még azt sem tudtam neki mondani hogy nem haragszom rá. Ha ez igaz, bűntudattal ment el.

Vállaim rázkódnak, megmarkolom a takarót. Mindenem reszket, alsó ajkam tovább vérzik a sok harapdálástól.

Váratlannak kellene hogy hasson a vállamra csavarodó kéz, ami kiszakít görnyedt testhelyzetemből, de nem érzem annak. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem fog sokáig sírni hagyni. Magamba szorítok minden érzelmet, úgy nézek szembe a felettem ágaskodó szörnyeteggel. Hosszú, barna haja a homlokába lóg, mosolyát egy pillanatra sem lehet letörölni. Tekintete vérző számra téved, a látványra hümmögni kezd, s nem hezitál: megtámadja a lüktető ajkakat. Magas hőmérsékletű nyelvével végig simítja azokat, teljesen eltakarítja róluk a folyó vörösséget. Testem elgyengül mikor benyúl a vékony hálóing alá, forró ujjbegyei égetik bőröm minden szegletét. Hangosan lihegek.

A legjobban az rémít meg, hogy nem erőszakos velem. Mikor nekivágott az ágy fájának, azt hittem 1 napig nem fogok tudni lábra állni olyanokat fog tenni velem.

Gondolatban lekopogom az elméletem, véletlen sem akarom hogy az bekövetkezzen.

A tüzes leheletet ezúttal a fülemnél érzem, majd recés hangon olyat mond amivel totálisan összezavar.

-Jöjjön a 2. felvonás.

Ezután már csak egy csettintést hallok, és a helyszín újfent változik.

A meglepettségtől rémülten ugrok fel a homokos, ágakkal teli földről. Más ruha van rajtam, fekete nadrág-fekete póló kombináció képében. Egy ismeretlen erdőben lehetek, ésbár nem értek semmit abból ami történt, de úgy érzem ez nem a Pokol. Az ég szürke, ott lent pedig sosem változott az ég színe. Nem várt módon egy alacsony kislányt látok elsuhanni előttem, őt halk gyerekkuncogás követ. Megdörzsölöm látószervem, gondolkodás nélkül indulok el utána. A fák ágai eltörnek talpaim alatt, s minden egyes törés fülsértőnek tűnik a csendes erdőben. Megismétlődik a folyamat, most kétszer egymás után. Megriadok, fejem folyamatos kapkodása miatt elszédülök. Fejemben visszhangzik a kacaj.

-Ki...ki vagy?

Nevetgélés.

Még mielőtt elveszthetném a fejemet, eszembe jut hogy ez nem lehet valós. Lucifer csak szórakozik az agyammal. Nagy levegő Gwen, még mindig ott fekszel abban a szobában a fehér ágyon. Valahogy meg kell szakítanom ezt az egészet.

Tovább igyekszek a hangok irányába, amik egyre hangosodnak. Vagyis jó felé megyek. A növények egy idő után már szabályos sorban nőnek egymás után, mindegyik ugyanolyan vékony törzsű, égbe meredő lombjaikkal. Két felé oszlottak, így egy ösvény tárul elém. Az út közepén, nem sokkal előttem ül az a kislány, akit idáig követtem. Félelemérzet nélkül megyek oda hozzá, bár hozzá érni már csak vonakodva merek. A kacarászás jelenleg olyan ricsajosan csap meg, hogy be kell fognom a fülemet. Grimaszba rándul az arcom, szó szerint szenvedek a túl nagy zajtól. A lány megfordul, én meg azon nyomban felvisítok, hátraugrok, de akkora lendülettel hogy pár centivel arrébb a földre hullok. Rákjárásban iparkodok eliszkolni innen, ugyanakkor a torz arcú lény felém tart. Összevarrt szája megrándul, szemei eltűntek, százszázalékosan kiégtek a helyükről.

Most már elég. Ébresszen már fel valaki!

Végre sikerülne felállnom, de akkor kis növésű testével rámveti magát, s hófehér kezeivel megragadja a nyakamat. Erősen markolja azt, teljesen elállja levegőm útját. Vergődök alatta, minden annyira valóságosnak tűnik. Mikor már minden homályosodni kezd, valahol a távolban meghallom Zayn megviselt hangját amint azt kiabálja nekem hogy "Tarts ki". Elszáll belőlem az élet. A képzelt világban meghalok, azonban a valósban magamhoz térek.

-Mi volt ez?! - kapok levegőhöz, az első lépésem az hogy végigtapogatom a megfojtogatott testrészemet.

Lucifer az ágy másik felében ül, jóízűen nevet rajtam. Ekkora egy gerinctelen dögöt. Mások szenvedéséből nyeri az erejét. Ha nem kötne az alku, megint megpróbálnék nekiesni. Visszahanyatlok az ágyra, legyűröm magamban a haragomat meg az ijedtségemet, és visszaidézem azt a két szót. Tarts ki. A Gonosz biztos nem tette bele Zayn-t ebbe a rémségbe, de akkor hogy hallhattam? A közelemben lehet? Magamhoz húzom a legközelebbi párnát, azt képzelem őt ölelem át. Elérzékenyülök a gondolatra, szám remeg ahogy próbálom visszafogni a sírást. Annyira hiányzik nekem. Mi lehet vele? Tényleg elengedték?

-Hagyd már abba a nyavalygást. - szól rám keményen, és kirántja kezeim közül Zayn-t. Akarom mondani a párnát.

-Megöltél!

-Aha - forgatja meg a szemeit - Azért vagy még itt, igaz?

-Nem, úgy értem... - habogom - Képzeletben megöltél.

-2 napon belül úgy is meghalsz igazából is.

-Hogy mi? - megfagy a vér az ereimben, pislogás nélkül meredek Rá.

-Augusztus 30.-a van.

-Lehetetlen...

-Tudod, itt máshogy telik az idő mint fent. - villantja ki a fogait, közben felém mászik pont úgy mint az előbb.

Nyelek egyet. Ezt nagyon nem akartam megtudni.

-És ha Azazel végre kiszabadul, szó szerint elfog szabadulni a Pokol. - mormogja elégedetten. - Megfogják bánni a mennyben hogy ide száműztek engem.

Kisebb sikoly hagyja el a számat mikor kettétépi a hálóinget, így meztelenné válok előtte. Automatikusan takarom el a melleimet, ám azonnal meg is bánom. Szemei szikrázni kezdenek, arca dühössé válik.

-Most ellenkezel.

-Nem!

-Akkor vedd el onnan szépen a kezeidet, vagy megyek és én magam tépem le a fejé... - lehunyt szemekkel megteszem amit kér - Jó kislány.